2.
Nem hiszem el, hogy megint megtörtént. A zuhany alól kiszálltam, beleléptem a pizsamámba, letisztítottam az arcomat, fogat mostam, majd végül befeküdtem a friss huzattal ellátott ágyamba. És ekkor éreztem…
A gyomromban bújt meg a szörny, ami az éjszaka közeledtével egyre fentebb kúszott; szinte észrevétlenül. Amint vízszintesbe került a testem, erős markával megszorította a szívemet. Addig-addig szorongatta, órákon és tucatnyi forgolódáson keresztül, míg önkívületi állapotomban sikerült felköhögnöm a torkomba. Most ott csücsül a nyelőcsövem egyik szegletében és szüntelenül sírásra ösztönöz.
Rég éreztem ilyet. Akkor annyira megszoktam a mindennapos látogatását, hogy szép gondolatok egész hadával támadtam ellene. De most nem voltam felkészülve a látogatására.
Oly annyira nem, hogy hatványozottan éreztem a jelenlétét minden egyes porcikámban. Ettől aztán –persze - még dühösebb és csalódottabb lettem.
Hosszú távon csak egyetlen fegyver ismeretes ellene: az elzárkózás. Így nem kell attól tartanunk, hogy akit túl közel engedünk magunkhoz, egy éles kést az oldalunkba nyom.
Clio
2009-11-09
...and the show must go on.
2009. november 8., vasárnap
2009. november 3., kedd
A vörös rózsa
(Előzmény: A fekete rózsa)
Teltek-múltak az évek a különböző, szemet gyönyörködtető virágokkal teli kertben. A hortenziák ugyanolyan vehemenciával fogadtak minden vízcseppet, ami eléjük hullott, az orchideák mit sem változtattak lenéző modorukon, és- bár legyen szó itt évtizedekről- az árvácskák is megmaradtak a maguk gyámoltalan formájában.
Az idő lassú múlása egyedül a kertész vonásait változtatta meg. Szemei körül mély barázdák képében sújtott le az öregedés. Haja oly fehér volt, akár a kertbe hullott friss, ropogós hó, melyen ezen a zord, téli reggelen sétált.
Lassú léptekkel szelte át a területet, melyre már rég tette be a lábát. Barna szövetkabátján apró hópelyhek járták haláltáncukat tudván, hogy a napsütötte reggel számukra végzetes hírekkel szolgál.
- Lassan itt a tavasz…- mormolta magában az öregember, ahogy hátrakulcsolt kézzel, komótos tempóban bandukolt a kedvenc virágai felé. Szívét óriási teher nyomta ezekben a verőfényes, friss délelőtti percekben.
A kardvirágok szúrós tekintettel nézték a jövevényt, aki jól tudta, hogy az aggályoskodó növények alaposan végigmérik minden léptét.
Megérkezett a célhoz. Az óriási, terebélyes bokrok lakosai szorosan egymáshoz bújva aludtak. A nap váratlan látogatása bizonyára kellemes álmot hozott mindannyijuknak.
A vén kertész halk, tompa köhögéssel tudatta jöttét. Épp csak annyi hang jött ki a torkán, hogy a mindig éber Úr feleszméljen rá. Az öreg tudta jól, hogy kell bánni a rózsák legnagyobb tekintélyével. Mély, tiszteletteljes hajlással kért engedélyt a területükre való belépéshez.
A rózsák ura lustán bólintott a régóta ismert alaknak, majd újból álomba zuhant.
A kertész óvatosan bentebb ment.
Bár a jóváhagyást megkapta behatolásához, tudta jól, hogy bármikor érheti véletlen szúrás, enyhén rágalmazó fenyegetés a gorombábbik fajtársaktól. Tudta, hiszen saját bőrén tapasztalta a bő vérrel, enyhe duzzanattal és csípő fájdalommal vegyes tünetekkel járó sérülést.
Végül megérkezett a kiszemelt bokorhoz. Két, tündöklően vörös rózsa pihent meg rajta szorosan egymásba gabalyodva.
- Rég találkoztunk… - szólalt meg a kertész.
A buja álmokból felriadó szerelmespár lassú mozdulatokkal egyenesedett fel, hogy szemügyre vehessék előttük térdeplő barátjukat.
- Miért jöttél, ember? – kérdezte a vörös úrfi.
A rózsák népe mindig is intelligensebbnek és jobb emberismerőnek bizonyult, mint bármely más növény.
Az öreg kertészt, bár szerették, rég nem látták, és tudták, hogy öntöző kannája nélkül csak rossz hírekkel szolgál.
- Sajnos rossz hírem van számotokra, barátaim… – kezdte szomorú hangon a kertész, miközben egyik kezével belenyúlt nadrágzsebébe.
- Miért nem Ön hordja nekünk a vizet nap, mint nap?- vágott közbe vékony, magas hangon a rózsahölgy.
Az öregember ráncos ajkai még nyitva voltak, hogy befejezze előző mondatát. Pár másodperces szünet után nyelt egyet, megnyalta kiszáradt ajkait és válaszolt a virág kérdésére.
- Sajnos az én kétkezi munkám már nem minősül olyan hatékonynak, mint annak idején.
- Ezt hogy érti? – tette fel a következő kérdést lankadatlan figyelemmel a virág.
- Egyszerűen csak… leváltottak egy, a személyemnél korszerűbb locsoló berendezésre.
A kertész zavartan turkálni kezdett zsebében.
- Nem teljesen világos… - csóválta fejét a rózsahölgy- Ön mindig is kifogástalanul végezte a munkáját. De most, hogy leváltották, vízkő és vegyszer ízű az italunk. Néha már belekóstolni sincs kedvem… - panaszolta.
- Én is sajnálom, hogy így alakult…
- Robert! Jöjjön csak be bátran! – a méregdrága öltöny középkorú tulajdonosa harsányan szólította meg az iroda ajtaja előtt gubbasztó öregembert.
Utóbbi lassú, bizonytalan léptekkel hatolt be a mahagóni ajtón, melyet vigyázva csukott be maga után.
- Urasága hivatott… - hajolt meg udvariasan a vénség. Ahogy újra felegyenesedett, halk ropogásokat érzett gerincén.
- Eljárt ám maga fölött az idő!- kezdett bele megalázóan hangosan a többemeletes fellegvár ura. A kevésbé fontos beszélgetés kategóriájába sorolt időtöltés eljöttével megengedhette magának, hogy lábát feltegye óriási asztalára és rágyújtson egy szivarra. Többi dohányát lassan visszacsúsztatta öltönyének egyik mellékzsebébe.
- Tisztelettel megjegyezném, nem vagyok süket. – szólalt fel az öregember.
- Hát persze, hogy nem az. – folytatta ugyanolyan hangerővel az uraság. – Soha, semmi baj nem volt a hallásával, kedves Rupert, de ki tudja, mi történt azalatt a 20 évben…
- 16! – vágott közbe a vendég.
- Hát persze… Szóval, mióta nem dolgozik nekem. Jut is eszembe, miért is mondott le a házam kertjének ápolásáról?
- Ön menesztett el Uram. A locsoló berendezés mellett az egyéb teendőket már a becses neje is el tudta végezni.
- Hát persze, pontosan így volt. Szóval, először is, elnézést szeretnék öntől kérni, hogy felrángattam ide a 46. emeletre, csak tudja, alig jutok mostanában haza, így kénytelen voltam ide hívatni.
- Megértem… - hazudott a kertész.
- Nos, ennek látja, örülök. Gyorsan a lényegre is térek: lenne Önnek egy testhezálló feladatom, természetesen egy kis zsebpénz fejében. – vigyorgott gúnyosan a férfi. – Nem tudom, emlékszik-e még a lányomra, Leilára?!
- Valószínűleg, akkor már nem dolgoztam önöknek.
- Hát persze, hiszen már 20 éve eltávozott tőlünk.
- 16… - jegyezte meg halkan az öregember.
- Nos, szeretett lányom 12. születésnapján sajnos nem tudok otthon lenni, így magát kérném meg rá, hogy a legszebb rózsánk kíséretében kívánjon a nevemben is boldog születésnapot az én kis hercegnőmnek.
- Miért nem a kedves nejét kéri meg?
- Sajnos, neki sincs ideje rá, hogy megvárja Leila ébredésének időpontját és persze, nem is tudná olyan nagy gonddal kiválasztani a legszebb rózsát a kertből, mint maga. Ha jól emlékszem, a rózsáimat különösen jól ismerte…
- Jól emlékszik…
- No látja! – kiáltott fel az eddigieknél is hangosabban az irodaház gazdag tulajdonosa – Menni fog ez könnyen! Tehát, holnap pontban reggel legyen ott a házamban a legszebb rózsámmal és várjon, ameddig a lányom fel nem kel. Utána haza mehet. A pénzt a sofőröm még délután átviszi önnek. 5 dollár megfelel, ugye? Tudja… beütött a gazdasági válság az országunkban… - szabadkozott a 400 dolláros cipő tulajdonosa.
- Azt én is látom…- mormogta halkan a kertész.
- Hát, akkor meg is egyeztünk. Kérem, most fáradjon el innen, fontos ügyfélt várok. – zárta le a beszélgetést az uraság, miközben erőteljes mozdulatokkal nyomkodta el félig elszívott kubai szivarját a hozzá közel eső hamutálak egyikébe.
A kertész zavarában jobbnak látta, ha visszatér az eredeti témához.
- Szóval, - újból lenyúlt a zsebe mélyéig- igazság szerint hozzád jöttem vöröslő barátom.
- Valóban? Nos, miben állhatok a fajtád szolgálatára?- kérdezte tiszteletteljesen a virágfiú.
- Először is emlékeztetni szeretnélek titeket arra a régi esetre, amikor a kérésed ellenére, kedves hölgyem – fordult vissza a rózsalányhoz- megadtam neked a lehetőséget egy új élet kezdetére azáltal, hogy ide ültettelek, megszabadítva attól a réges-rég kivágott, csalóka csavarfűztől.
A két rózsa értetlenül egymásra nézett. A kertész újból megköszörülte torkát.
- Igen-igen, számítottam rá, hogy nem fogtok emlékezni az esetre. Nos, ami az igazat illeti, te, kedves vörös uraság, kértél meg rá, hogy a fűz alatt növekvő, sejtelmes virágot hozzam el neked. Megkértél, hiszen beleszerettél a titokzatos növénybe…
A rózsák szótlanul hallgatták, ahogy az öreg feleleveníti a sok évvel ezelőtt történteket.
- …és ekkor, amikor megbizonyosodtál róla, hogy tényleg ő az, akit a sors neked rendelt, így köszönted meg felém: „Legyen bármikor, bármiféle óhajod, én ígérem, hogy egyszer az életben megteszek bármit, amit tőlem kérsz”. – A kertész lassan húzta elő a tárgyat zsebéből, mely fémesen csillogott a nap sugaraiban.
- Már emlékszem azokra az időkre. – merengett a rózsahölgy. – Oly szomorú és elveszett voltam. A rossz emlékeket, tudja - szegezte tekintetét a vénemberre- könnyen elfelejtjük, ha ennyi jó élmény ér minket utána.
A kertész egyszeriben megdermedt. Szerette és tisztelte ezeket a növényeket. Igazán nagyra becsülte hatalmas tudásukat és bölcsességüket, de azt, hogy a rózsáknak „élményei” legyenek, nehezen tudta elképzelni.
A házasság, mely sok-sok évtizeddel ezelőtt köttetett feleségével, az első unoka születésének pillanata, vagy a lányának előléptetési ünnepsége… Mind-mind nagyszerű élmények. Mégis, miféle hasonló momentumok érhetnek egy rózsát gyötrelmesen hosszú és egyhangú élete során?
- Tisztelettel megkérdezném, miféle élményekre gondol, szépséges virághölgy?- a fémes tárgy félúton megállt a kezében, ahogy a választ várta.
- Mifélékre? – hökkent meg a vöröslő tünemény- Az első, napsütötte délutánomra, az első, nyugodt éjszakámra. A megismerkedésre, ami megváltoztatta az életemet.
- Igen, ez a szerelem érzése. – szögezte le a kertész.
- Nem, itt nem csak a szerelem érzéséről van szó! – emelte fel hangját a virág. Éreztem én már máskor is azt a fojtogató, lángoló érzést kesze- kusza száraimban, ezt könnyű elfelejteni… - legyintett határozottan. – De, amikor éjszakáimat könnyű álom édesíti, és nyugodtan kelek fel a reggeli órákban, az számomra a legnagyobb élmény. A bizalom érzése, mellyel megajándékozott engem aznap, hogy ideültetett.
A kertész csöndben hallgatott. A fémes tárgy ismét mélyebbre csúszott zsebében.
- Ő egy igazán különleges rózsa, aki nem csak, hogy tiszta szívéből szeret, de meg is gyógyította a sérült, fekete lelkemet. – fordult a mellette terebélyesedő rózsafiúhoz- Ezért örökké hálás leszek! – suttogta neki szerelmesen.
- A szerelem gyötrelmes élménye lehet életünknek, ha nem párosul hozzá bizalom. - folytatta a rózsahölgy - Hiszen oly kevés a különbség gyűlölet és szeretet között, hogy sokszor össze is keverjük a kettőt. – mosolygott a növény.
Az öregember ráncos arcizmai között erőltetett mosolyra húzta száját. Egyszerű, mindennapi érzések jutottak eszébe, melyekre emberi mivoltából fakadóan soha nem fektetett nagy hangsúlyt. Dühösen gondolt most vissza régi főnökére, aki fontosabbnak tartja a pénz folytonos üldözését, mint lánya felköszöntését. Dühös volt az összes emberre, amiért nem úgy gondolkoznak, mint a rózsák népe. Dühös is volt, és irigyelte is ezektől az egyszerű teremtményektől a boldog, gondtalan életet.
Lassan felegyenesedett- térdei meg-megroppantak - majd megjegyezte:
- Köszönöm a beszélgetést!
Hirtelen hangos motorzúgás ütötte meg a fülét. A ház előtti kerítésen kívül egy 14 éves forma, rózsaszín, felnyírt hajú lányt pillantott meg, ahogy felpattan sokkal idősebb szegecselt, bőr mellényes fiúja mögé. Bukósisakja mögül szánalommal nézett a kertészre.
Az öregember ökölbeszorított kézzel állt pár percig, majd belenyúlt zsebének mélyébe, ahova a metszőollót rejtette. Gyors és határozott mozdulattal lenyisszantotta helyéről a vörös rózsát, majd magával vitte.
A felesége még soha nem kapott ennél szebb virágot tőle…
Clio
2009-11-03
...and the show must go on.
Teltek-múltak az évek a különböző, szemet gyönyörködtető virágokkal teli kertben. A hortenziák ugyanolyan vehemenciával fogadtak minden vízcseppet, ami eléjük hullott, az orchideák mit sem változtattak lenéző modorukon, és- bár legyen szó itt évtizedekről- az árvácskák is megmaradtak a maguk gyámoltalan formájában.
Az idő lassú múlása egyedül a kertész vonásait változtatta meg. Szemei körül mély barázdák képében sújtott le az öregedés. Haja oly fehér volt, akár a kertbe hullott friss, ropogós hó, melyen ezen a zord, téli reggelen sétált.
Lassú léptekkel szelte át a területet, melyre már rég tette be a lábát. Barna szövetkabátján apró hópelyhek járták haláltáncukat tudván, hogy a napsütötte reggel számukra végzetes hírekkel szolgál.
- Lassan itt a tavasz…- mormolta magában az öregember, ahogy hátrakulcsolt kézzel, komótos tempóban bandukolt a kedvenc virágai felé. Szívét óriási teher nyomta ezekben a verőfényes, friss délelőtti percekben.
A kardvirágok szúrós tekintettel nézték a jövevényt, aki jól tudta, hogy az aggályoskodó növények alaposan végigmérik minden léptét.
Megérkezett a célhoz. Az óriási, terebélyes bokrok lakosai szorosan egymáshoz bújva aludtak. A nap váratlan látogatása bizonyára kellemes álmot hozott mindannyijuknak.
A vén kertész halk, tompa köhögéssel tudatta jöttét. Épp csak annyi hang jött ki a torkán, hogy a mindig éber Úr feleszméljen rá. Az öreg tudta jól, hogy kell bánni a rózsák legnagyobb tekintélyével. Mély, tiszteletteljes hajlással kért engedélyt a területükre való belépéshez.
A rózsák ura lustán bólintott a régóta ismert alaknak, majd újból álomba zuhant.
A kertész óvatosan bentebb ment.
Bár a jóváhagyást megkapta behatolásához, tudta jól, hogy bármikor érheti véletlen szúrás, enyhén rágalmazó fenyegetés a gorombábbik fajtársaktól. Tudta, hiszen saját bőrén tapasztalta a bő vérrel, enyhe duzzanattal és csípő fájdalommal vegyes tünetekkel járó sérülést.
Végül megérkezett a kiszemelt bokorhoz. Két, tündöklően vörös rózsa pihent meg rajta szorosan egymásba gabalyodva.
- Rég találkoztunk… - szólalt meg a kertész.
A buja álmokból felriadó szerelmespár lassú mozdulatokkal egyenesedett fel, hogy szemügyre vehessék előttük térdeplő barátjukat.
- Miért jöttél, ember? – kérdezte a vörös úrfi.
A rózsák népe mindig is intelligensebbnek és jobb emberismerőnek bizonyult, mint bármely más növény.
Az öreg kertészt, bár szerették, rég nem látták, és tudták, hogy öntöző kannája nélkül csak rossz hírekkel szolgál.
- Sajnos rossz hírem van számotokra, barátaim… – kezdte szomorú hangon a kertész, miközben egyik kezével belenyúlt nadrágzsebébe.
- Miért nem Ön hordja nekünk a vizet nap, mint nap?- vágott közbe vékony, magas hangon a rózsahölgy.
Az öregember ráncos ajkai még nyitva voltak, hogy befejezze előző mondatát. Pár másodperces szünet után nyelt egyet, megnyalta kiszáradt ajkait és válaszolt a virág kérdésére.
- Sajnos az én kétkezi munkám már nem minősül olyan hatékonynak, mint annak idején.
- Ezt hogy érti? – tette fel a következő kérdést lankadatlan figyelemmel a virág.
- Egyszerűen csak… leváltottak egy, a személyemnél korszerűbb locsoló berendezésre.
A kertész zavartan turkálni kezdett zsebében.
- Nem teljesen világos… - csóválta fejét a rózsahölgy- Ön mindig is kifogástalanul végezte a munkáját. De most, hogy leváltották, vízkő és vegyszer ízű az italunk. Néha már belekóstolni sincs kedvem… - panaszolta.
- Én is sajnálom, hogy így alakult…
- Robert! Jöjjön csak be bátran! – a méregdrága öltöny középkorú tulajdonosa harsányan szólította meg az iroda ajtaja előtt gubbasztó öregembert.
Utóbbi lassú, bizonytalan léptekkel hatolt be a mahagóni ajtón, melyet vigyázva csukott be maga után.
- Urasága hivatott… - hajolt meg udvariasan a vénség. Ahogy újra felegyenesedett, halk ropogásokat érzett gerincén.
- Eljárt ám maga fölött az idő!- kezdett bele megalázóan hangosan a többemeletes fellegvár ura. A kevésbé fontos beszélgetés kategóriájába sorolt időtöltés eljöttével megengedhette magának, hogy lábát feltegye óriási asztalára és rágyújtson egy szivarra. Többi dohányát lassan visszacsúsztatta öltönyének egyik mellékzsebébe.
- Tisztelettel megjegyezném, nem vagyok süket. – szólalt fel az öregember.
- Hát persze, hogy nem az. – folytatta ugyanolyan hangerővel az uraság. – Soha, semmi baj nem volt a hallásával, kedves Rupert, de ki tudja, mi történt azalatt a 20 évben…
- 16! – vágott közbe a vendég.
- Hát persze… Szóval, mióta nem dolgozik nekem. Jut is eszembe, miért is mondott le a házam kertjének ápolásáról?
- Ön menesztett el Uram. A locsoló berendezés mellett az egyéb teendőket már a becses neje is el tudta végezni.
- Hát persze, pontosan így volt. Szóval, először is, elnézést szeretnék öntől kérni, hogy felrángattam ide a 46. emeletre, csak tudja, alig jutok mostanában haza, így kénytelen voltam ide hívatni.
- Megértem… - hazudott a kertész.
- Nos, ennek látja, örülök. Gyorsan a lényegre is térek: lenne Önnek egy testhezálló feladatom, természetesen egy kis zsebpénz fejében. – vigyorgott gúnyosan a férfi. – Nem tudom, emlékszik-e még a lányomra, Leilára?!
- Valószínűleg, akkor már nem dolgoztam önöknek.
- Hát persze, hiszen már 20 éve eltávozott tőlünk.
- 16… - jegyezte meg halkan az öregember.
- Nos, szeretett lányom 12. születésnapján sajnos nem tudok otthon lenni, így magát kérném meg rá, hogy a legszebb rózsánk kíséretében kívánjon a nevemben is boldog születésnapot az én kis hercegnőmnek.
- Miért nem a kedves nejét kéri meg?
- Sajnos, neki sincs ideje rá, hogy megvárja Leila ébredésének időpontját és persze, nem is tudná olyan nagy gonddal kiválasztani a legszebb rózsát a kertből, mint maga. Ha jól emlékszem, a rózsáimat különösen jól ismerte…
- Jól emlékszik…
- No látja! – kiáltott fel az eddigieknél is hangosabban az irodaház gazdag tulajdonosa – Menni fog ez könnyen! Tehát, holnap pontban reggel legyen ott a házamban a legszebb rózsámmal és várjon, ameddig a lányom fel nem kel. Utána haza mehet. A pénzt a sofőröm még délután átviszi önnek. 5 dollár megfelel, ugye? Tudja… beütött a gazdasági válság az országunkban… - szabadkozott a 400 dolláros cipő tulajdonosa.
- Azt én is látom…- mormogta halkan a kertész.
- Hát, akkor meg is egyeztünk. Kérem, most fáradjon el innen, fontos ügyfélt várok. – zárta le a beszélgetést az uraság, miközben erőteljes mozdulatokkal nyomkodta el félig elszívott kubai szivarját a hozzá közel eső hamutálak egyikébe.
A kertész zavarában jobbnak látta, ha visszatér az eredeti témához.
- Szóval, - újból lenyúlt a zsebe mélyéig- igazság szerint hozzád jöttem vöröslő barátom.
- Valóban? Nos, miben állhatok a fajtád szolgálatára?- kérdezte tiszteletteljesen a virágfiú.
- Először is emlékeztetni szeretnélek titeket arra a régi esetre, amikor a kérésed ellenére, kedves hölgyem – fordult vissza a rózsalányhoz- megadtam neked a lehetőséget egy új élet kezdetére azáltal, hogy ide ültettelek, megszabadítva attól a réges-rég kivágott, csalóka csavarfűztől.
A két rózsa értetlenül egymásra nézett. A kertész újból megköszörülte torkát.
- Igen-igen, számítottam rá, hogy nem fogtok emlékezni az esetre. Nos, ami az igazat illeti, te, kedves vörös uraság, kértél meg rá, hogy a fűz alatt növekvő, sejtelmes virágot hozzam el neked. Megkértél, hiszen beleszerettél a titokzatos növénybe…
A rózsák szótlanul hallgatták, ahogy az öreg feleleveníti a sok évvel ezelőtt történteket.
- …és ekkor, amikor megbizonyosodtál róla, hogy tényleg ő az, akit a sors neked rendelt, így köszönted meg felém: „Legyen bármikor, bármiféle óhajod, én ígérem, hogy egyszer az életben megteszek bármit, amit tőlem kérsz”. – A kertész lassan húzta elő a tárgyat zsebéből, mely fémesen csillogott a nap sugaraiban.
- Már emlékszem azokra az időkre. – merengett a rózsahölgy. – Oly szomorú és elveszett voltam. A rossz emlékeket, tudja - szegezte tekintetét a vénemberre- könnyen elfelejtjük, ha ennyi jó élmény ér minket utána.
A kertész egyszeriben megdermedt. Szerette és tisztelte ezeket a növényeket. Igazán nagyra becsülte hatalmas tudásukat és bölcsességüket, de azt, hogy a rózsáknak „élményei” legyenek, nehezen tudta elképzelni.
A házasság, mely sok-sok évtizeddel ezelőtt köttetett feleségével, az első unoka születésének pillanata, vagy a lányának előléptetési ünnepsége… Mind-mind nagyszerű élmények. Mégis, miféle hasonló momentumok érhetnek egy rózsát gyötrelmesen hosszú és egyhangú élete során?
- Tisztelettel megkérdezném, miféle élményekre gondol, szépséges virághölgy?- a fémes tárgy félúton megállt a kezében, ahogy a választ várta.
- Mifélékre? – hökkent meg a vöröslő tünemény- Az első, napsütötte délutánomra, az első, nyugodt éjszakámra. A megismerkedésre, ami megváltoztatta az életemet.
- Igen, ez a szerelem érzése. – szögezte le a kertész.
- Nem, itt nem csak a szerelem érzéséről van szó! – emelte fel hangját a virág. Éreztem én már máskor is azt a fojtogató, lángoló érzést kesze- kusza száraimban, ezt könnyű elfelejteni… - legyintett határozottan. – De, amikor éjszakáimat könnyű álom édesíti, és nyugodtan kelek fel a reggeli órákban, az számomra a legnagyobb élmény. A bizalom érzése, mellyel megajándékozott engem aznap, hogy ideültetett.
A kertész csöndben hallgatott. A fémes tárgy ismét mélyebbre csúszott zsebében.
- Ő egy igazán különleges rózsa, aki nem csak, hogy tiszta szívéből szeret, de meg is gyógyította a sérült, fekete lelkemet. – fordult a mellette terebélyesedő rózsafiúhoz- Ezért örökké hálás leszek! – suttogta neki szerelmesen.
- A szerelem gyötrelmes élménye lehet életünknek, ha nem párosul hozzá bizalom. - folytatta a rózsahölgy - Hiszen oly kevés a különbség gyűlölet és szeretet között, hogy sokszor össze is keverjük a kettőt. – mosolygott a növény.
Az öregember ráncos arcizmai között erőltetett mosolyra húzta száját. Egyszerű, mindennapi érzések jutottak eszébe, melyekre emberi mivoltából fakadóan soha nem fektetett nagy hangsúlyt. Dühösen gondolt most vissza régi főnökére, aki fontosabbnak tartja a pénz folytonos üldözését, mint lánya felköszöntését. Dühös volt az összes emberre, amiért nem úgy gondolkoznak, mint a rózsák népe. Dühös is volt, és irigyelte is ezektől az egyszerű teremtményektől a boldog, gondtalan életet.
Lassan felegyenesedett- térdei meg-megroppantak - majd megjegyezte:
- Köszönöm a beszélgetést!
Hirtelen hangos motorzúgás ütötte meg a fülét. A ház előtti kerítésen kívül egy 14 éves forma, rózsaszín, felnyírt hajú lányt pillantott meg, ahogy felpattan sokkal idősebb szegecselt, bőr mellényes fiúja mögé. Bukósisakja mögül szánalommal nézett a kertészre.
Az öregember ökölbeszorított kézzel állt pár percig, majd belenyúlt zsebének mélyébe, ahova a metszőollót rejtette. Gyors és határozott mozdulattal lenyisszantotta helyéről a vörös rózsát, majd magával vitte.
A felesége még soha nem kapott ennél szebb virágot tőle…
Clio
2009-11-03
...and the show must go on.
2009. június 22., hétfő
A túlélő
21:44
Csörög a telefon. A gyomrom egy szépen ívelt bukfencet vet, tudatván az agyammal, hogy kezdje el sürgetni a verejtéktermelésre szakosodott mirigyemet.
Egy kedves név - sok jóleső emlékkel a háttérben- jelenik meg a kijelzőn.
A szívem egyre szaporábban ver, miközben visszahívom előfizetéses telefonommal a
- Háló!
- Háló, mizu? –a hangom rezzenéstelen…
- Na, hogy ment?
A gyorsuló szívdobbanások lassan felhagynak a versenyfutással.
- Hát… nem túl jól.
A vér visszatódul a fejemből a szükségesebb helyekbe.
- Mit húztál?
Vége a fújtatásnak, az izzadásnak, az egekbe szökkenő vérnyomásnak.
A beszélgetés menete nyugodt, zökkenőmentes.
22:06
Apa még mindig a TV-t nézi. Elárulja az ajtóm ablakain beszűrődő, kéklő fénysugár…
Valami repülős filmet néz. Jean Reno játszik benne. Szeretem Jean-t.
22:10
Anya már lefeküdt aludni. Egy órája még a Volt-ot néztük és már akkor nem győzte bővebb oxigénmennyiséghez juttatni agyát. Mostanra már valószínűleg izgalmas kalandokat él át a szuperkutyává avanzsált Jennyvel, és a bolondos Elza cicával.
22:15
Talán már nekem is aludnom kéne.
Jó volt ez a mai nap.
Nyugodt, zökkenőmentes. Ezt szeretem.
Hallom, ahogy apa lekapcsolja a TV-t, látom magam előtt, ahogy befekszik anya mellé és tudom jól, hogy pár perc múlva pilótaként veti bele magát egy távol keleti háborúba.
22:17
A percek telnek… és én minden egyes percnek az elteltével boldogabb és boldogabb leszek, mert tudom: ezt is túléltem.
Túléltem ezt is, túlélem a következőt is.
Egy filmben hallottam egyszer: "Az életet nem túlélni, hanem megélni kell!"
Vajon a kettő együtt működik? Ha már az életet megéltem, utána van esélyem a túlélésre?
22:22
Kívánok valamit…
Clio
2009-06-21
...and the show must go on.
2009. június 19., péntek
Tiszta szívvel
Minek nevezzelek
Ha a merengés alkonyában, amikor már úgy érzem, mindennek vége, te mellettem állsz és segíted lépteimet.
Szép szemeidnek esti-csillagát sokáig nem értékeltem. Tán kihasználtalak, tán nem becsültelek… vagy csak nem találtam rá szavakat, hogy mit is jelentesz nekem.
Most nem egy szó az, amit keresek.
Már nem a valódi érzéseimre vagyok kíváncsi.
Tudom, hogy erre, ami te vagy most nekem, még nem született meg, nem is születhetett meg a méltó kifejezés.
Fényesen kéklő szemedet most bámulva nézik szemeim.
Olyan ez, miként, ha most látnák először valódi, értékes, óvó férfi tekintet… e csillagot, amellyel megajándékoztál engem.
Nem tudom, miért,
Meddig maradok meg még neked.
Most semmi sem biztos, talán még a holnap sem.
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Attila & Endre & Sándor & Clio
2009-06-19...and the show must go on.
2009. április 28., kedd
Minden relatív
Részlet K. Margitka (46 éves, bolti eladó) naplójából:
"A mai napon nem történt semmi különös. A szokásos időben, 7-kor felkeltem, megetettem Fricit, én magam megettem a tegnapi vacsoramaradékomat, kiszedtem a csavarokat a hajamból, felvettem egy gúnyát és már rohantam is az ABC-be.
Szokásos módon, reggel alig volt vendég. A szokásos diákok beugortak a szokásos fánkjukért és italukért. A sarki építkezés változatlanul nem változott. A munkások szokásosan megvették a szofijukat és azt szopogatták egész álló nap.
A szokásos ebédet kaptuk a vendéglőből: Tökfőzelék fasírttal. Megint nem ettem meg...
Szokásos módon én voltam a pénztárban este 6-ig. Terikére hárult az árú feltöltés, mint mindig...
A legtöbb vendég szokásosan kassza záráskor érkezett. Ettől persze Manyika megint ideges lett.
A szokásos úton bicikliztem haza. Fricike már nagyon éhes volt, ahogyan az lenni szokott...
Este Barátok közt. Megnézem. Aztán alvás. Hátha megint a külföldi nyaralásról fogok álmodni. Mára ennyi."
Részlet Ralph H. (25 éves, katonatiszt) naplójából:
"A mai napon nem történt semmi különös. Felkeltem, oldalba rúgtam Teget, hogy rakja rendbe az ágyamat, aztán megettem a reggelijét. Feszengés után megtettük a szokásos kört.
Szokás szerint, Teg mindent elcseszett. Olyan szarul céloz, hogy már megint nekem kellett mindet kicsinálnom. Minek sorozzák be az ilyen barmokat?
Szokásos módon, hármat a fején találtam el, kettőnek meg a gyomrát lyukasztottam szét.
Most is megdícsértek, akárcsak tegnap.
Az ebéd rohadt szar volt, mint mindig. Kidobtam az egészet a picsába. Egy kóbor kutya már megint szemet vetett a maradékokra, de lelőttem a kis korcsot, még mielőtt bezabálhatott volna.
Este megint kitört a szokásos verekedés Matt és Josh között. Miután Josh gyomorszájon rúgta Mattet, bedobta a szokásos árokba. Reggel megint őrjönghet az őrnagy...
Leszarom,már megint maguknak csinálták a balhét.
Ennyi unalom után azt hiszem, ledőlök aludni. Hátha megint az otthonommal álmodok. Mára ennyi."
Clio
2009-04-28
...and the show must go on.
"A mai napon nem történt semmi különös. A szokásos időben, 7-kor felkeltem, megetettem Fricit, én magam megettem a tegnapi vacsoramaradékomat, kiszedtem a csavarokat a hajamból, felvettem egy gúnyát és már rohantam is az ABC-be.
Szokásos módon, reggel alig volt vendég. A szokásos diákok beugortak a szokásos fánkjukért és italukért. A sarki építkezés változatlanul nem változott. A munkások szokásosan megvették a szofijukat és azt szopogatták egész álló nap.
A szokásos ebédet kaptuk a vendéglőből: Tökfőzelék fasírttal. Megint nem ettem meg...
Szokásos módon én voltam a pénztárban este 6-ig. Terikére hárult az árú feltöltés, mint mindig...
A legtöbb vendég szokásosan kassza záráskor érkezett. Ettől persze Manyika megint ideges lett.
A szokásos úton bicikliztem haza. Fricike már nagyon éhes volt, ahogyan az lenni szokott...
Este Barátok közt. Megnézem. Aztán alvás. Hátha megint a külföldi nyaralásról fogok álmodni. Mára ennyi."
Részlet Ralph H. (25 éves, katonatiszt) naplójából:
"A mai napon nem történt semmi különös. Felkeltem, oldalba rúgtam Teget, hogy rakja rendbe az ágyamat, aztán megettem a reggelijét. Feszengés után megtettük a szokásos kört.
Szokás szerint, Teg mindent elcseszett. Olyan szarul céloz, hogy már megint nekem kellett mindet kicsinálnom. Minek sorozzák be az ilyen barmokat?
Szokásos módon, hármat a fején találtam el, kettőnek meg a gyomrát lyukasztottam szét.
Most is megdícsértek, akárcsak tegnap.
Az ebéd rohadt szar volt, mint mindig. Kidobtam az egészet a picsába. Egy kóbor kutya már megint szemet vetett a maradékokra, de lelőttem a kis korcsot, még mielőtt bezabálhatott volna.
Este megint kitört a szokásos verekedés Matt és Josh között. Miután Josh gyomorszájon rúgta Mattet, bedobta a szokásos árokba. Reggel megint őrjönghet az őrnagy...
Leszarom,már megint maguknak csinálták a balhét.
Ennyi unalom után azt hiszem, ledőlök aludni. Hátha megint az otthonommal álmodok. Mára ennyi."
Clio
2009-04-28
...and the show must go on.
2009. március 22., vasárnap
Na és?
- Nos, akkor hozzám jössz feleségül?
Clio
2009-03-22
...and the show must go on.
- Dehogy megyek!
- Miért nem?
- Mert egy kurva vagyok!
- Na és?
- Mit nem értesz ezen? Pénzért árulom a testemet!
- Ezt tudom… de ettől még miért ne vehetnélek feleségül?
- Mert te más vagy. Gazdag, jól nevelt, jól iskolázott, menő járgánnyal, luxuslakással. A magadfajták nem szoktak hozzám hasonlókba beleszeretni.
- Én másképp látom…
- Hogyhogy?
- Szerintem nagyon is sokban hasonlítunk…
*a kurva felnevet*
- Hiába nevetsz… Tudom, amit tudok…
- És mit tudsz?
- Szörnyűségeket…
- Miről?
- Inkább kiről.
- Akkor kiről?
- Magamról…
- Nocsak… Mesélj!
- Amíg te a testedet árulod, én a lelkemmel teszem ugyanezt.
- Hogy érted?
- Hazudok… Pénzért…
- Kinek?
- Az teljesen mindegy… Hazudok én a világnak is, ha jól megfizetik.
- Na jó, de te mindezt azért teszed, hogy legyen miből megélned.
- Miért, talán te nem ezért fekszel le idegenekkel?
- De…
- Na látod… Mégse különbözünk olyan sokban. Te elhiteted a férfiakkal, amit akarnak. Titokban tartod a hazugságaikat, hogy csalják a feleségüket, elárulják családjukat. Mérget csepegtetsz a fülükbe, édes szavakat suttogsz és hagyod, hogy elfelejtsék mindazt, amiért idáig küzdöttek, szenvedtek. Egy röpke pillanat az egész, mi alatt megtisztítod a lelküket, de a gyönyör garantáltan jobbá teszi az életüket. Miért is szégyelled magad?
- Sose szégyelltem, csak te…
- Én a világgal hitetem el, amit hallani akarnak. Titokban tartom a hazugságokat, amelyektől életek mennek majd tönkre, házak tűnnek el, gyermekek költöznek szűk kis dobozokba az utak mentén. Mérget csepegtetek az emberek fülébe és hagyom, hogy vakok és süketek legyenek. Egy röpke pillanat az egész, ameddig átmosom a fejüket, de egy életen át vezekelhetek érte. Még mindig irigyelsz?
- Nem…
- Látod… Hiába a gazdagság, a jól neveltség, az iskola, az autó, a luxuspalota. Mind hiába...
- Már értem.
- Mit értesz?
- Mindent. Azt hiszem, szeretlek.
- És leszel a feleségem?
- Soha, és semmi pénzért sem.
Clio
2009-03-22
...and the show must go on.
2009. március 21., szombat
A szem
...és csókok csattognak, csattok pattognak és csak úgy vibrál körülöttük a levegő. Minden oly csodálatos. A lány nézi a fiút, a fiú visszanéz rá. Más van a szemükben. Teljesen más. Ilyenkor a szerelmes ember nem keresi a válaszokat... reméli a legjobbat, a legszebbet és inkább megvakul. Szó szerint vak a szerelem.
Mert a lány homályosan látja a fiút.
...és hirtelen jön a szédülés, a pörgés, a repülés, majd a fiú egyre halványabb, már-már nem is látni őt... eltűn
ik lassan a szem elől.
Az álomnak vége, a szem lassan felnyílik.
Először csak egész vékony résnyire engedi beszűrődni a fényt. Ez a pillanat a legkellemetlenebb; ilyenkor az ember könnyen elcsábul, és visszazuhan az álmaiba.
A lány most, régóta először nem enged az édes kísértésnek, a gyengéd álmosságnak... Ehelyett összeszorítja fogait és szembeszáll a bántó napfénnyel. Hagyja, hogy az mind kellemetlenebbül behatoljon látó szögébe, sértve ezzel a pupillát, mely ilyenkor a lehető leggyorsabban próbál a kellemes méretre összeszűkülni.
A fájdalom, a kellemetlen érzés sokszor könnyeket szül... mégis... szenvedésünk árán másodpercek töredéke alatt megvilágosodik a tér, ahol fekszünk, a környezet, amiben élünk, és a világ, ami értünk van, ami nekünk készült.
A világ, amelyet- ha végleg felnyílik a szemünk- kedvünk szerint formálhatunk szebbé és izgalmasabbá.
Clio
2009-03-21
...and the show must go on.
Mert a lány homályosan látja a fiút.
...és hirtelen jön a szédülés, a pörgés, a repülés, majd a fiú egyre halványabb, már-már nem is látni őt... eltűn
ik lassan a szem elől.Az álomnak vége, a szem lassan felnyílik.
Először csak egész vékony résnyire engedi beszűrődni a fényt. Ez a pillanat a legkellemetlenebb; ilyenkor az ember könnyen elcsábul, és visszazuhan az álmaiba.
A lány most, régóta először nem enged az édes kísértésnek, a gyengéd álmosságnak... Ehelyett összeszorítja fogait és szembeszáll a bántó napfénnyel. Hagyja, hogy az mind kellemetlenebbül behatoljon látó szögébe, sértve ezzel a pupillát, mely ilyenkor a lehető leggyorsabban próbál a kellemes méretre összeszűkülni.
A fájdalom, a kellemetlen érzés sokszor könnyeket szül... mégis... szenvedésünk árán másodpercek töredéke alatt megvilágosodik a tér, ahol fekszünk, a környezet, amiben élünk, és a világ, ami értünk van, ami nekünk készült.
A világ, amelyet- ha végleg felnyílik a szemünk- kedvünk szerint formálhatunk szebbé és izgalmasabbá.
Clio
2009-03-21
...and the show must go on.
2009. március 1., vasárnap
Hogy hívják?
Milyen szerencse, hogy képesek vagyunk beszélni, kommunikálni egymással. Talán nem is sejtjük, mekkora érték a nyelv; az, hogy szavakba tudjuk önteni érzéseinket, gondolatainkat. Vajon mi lenne velünk, ha nem tudnánk kifejezni, hogy valami fáj, vagy ha valamire szomjazunk, vagy egyszerűen csak megéheztünk? Szavak nélkül hogyan jeleznénk, ha gyűlölünk, ha megvetünk, ha kedvelünk, ha szeretünk…?Hatalmas kincs a nyelv. Legyen szó akár izoláló nyelvről, mint a kínai, akár flektáló nyelvről, mint az angol, vagy agglutináló nyelvről, mint a magyar…
Minden embernek joga van szavakba foglalnia, ha elvesztette a kedvenc nyakláncát, ha késve tud csak a megbeszélt helyszínre érkezni, vagy ha kijevi csirkemellet szeretne rendelni ebédre. Spanyolul is szerethetsz, görögül is veszekedhetsz, olaszul is könyöröghetsz.
Mégis… Miért van az, hogy nincs mindenre szó? Évezredekkel ezelőtt ősatyáink miért nem találták meg mindenre a megfelelő kifejezést?
Azt hogy hívják, amikor a Hold még nem elég kövér ahhoz, hogy megvilágítsa az éjjeleket, de nem is olyan vékony, hogy mosolyogjon tőle az ég fekete tengere?
Azt hogy hívják, amikor karácsony reggelén kinyílik az első ibolya kint, a hólepte kertben?
Azt hogy hívják, amikor valami annyira édes, hogy beleszédülünk az ízébe?
Azt hogy hívják, amikor a világ legszebb éneke is fülsértően zúg a fülünkben?
Azt hogy hívják, ha szinte belefájdul az oldalad, annyit gondolsz egy régi emlékre?
...és azt hogy hívják, ha valaki több, mint barát, de mégse mered azt mondani, hogy szereted?
Ezekre miért nincsenek szavak?
Clio
2009-03-01
2009. február 8., vasárnap
gondolatok
1.
Mégis, mivel lehetne megkönnyíteni az életet?
Megragadod az alkalmat... kiöntheted a szívedet, felteheted a kérdéseidet, könnyíthetsz a bánatodon és nem kell, hogy elfojtsd az érzéseidet. Erre vártál már régóta. A hőn áhított, őszinte pillanatra.
És nem lesznek szebbek a nappalok, nem jön könnyebben álom a szemedre, és tudod jól... nem lesz egyszerűbb átvészelni a holnapot sem.
Minden marad a régiben...
Nem kell, hogy mond, én is tudom: az élet igazságtalan.
2009-02-08
...and the show must go on
Mégis, mivel lehetne megkönnyíteni az életet?
Megragadod az alkalmat... kiöntheted a szívedet, felteheted a kérdéseidet, könnyíthetsz a bánatodon és nem kell, hogy elfojtsd az érzéseidet. Erre vártál már régóta. A hőn áhított, őszinte pillanatra.
És nem lesznek szebbek a nappalok, nem jön könnyebben álom a szemedre, és tudod jól... nem lesz egyszerűbb átvészelni a holnapot sem.
Minden marad a régiben...
Nem kell, hogy mond, én is tudom: az élet igazságtalan.
2009-02-08
...and the show must go on
2009. február 7., szombat
Fix you
When you try your best but you don't succeed
When you get what you want but not what you need
When you feel so tired but you can't sleep
Stuck in reverse
And the tears come streaming down your face
When you lose something you cannot replace
When you love someone but it goes to waste
Could it be worse?
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you
And high up above or down below
When you're too in love to let it go
But if you never try you'll never know
Just what you're worth
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you
Tears stream down your face
When you lose something you cannot replace
Tears stream down your face
And I
Tears stream down your face
I promise you I will learn from my mistakes
Tears stream down your face
And I
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try... to fix you.
When you get what you want but not what you need
When you feel so tired but you can't sleep
Stuck in reverse
And the tears come streaming down your face
When you lose something you cannot replace
When you love someone but it goes to waste
Could it be worse?
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you
And high up above or down below
When you're too in love to let it go
But if you never try you'll never know
Just what you're worth
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you
Tears stream down your face
When you lose something you cannot replace
Tears stream down your face
And I
Tears stream down your face
I promise you I will learn from my mistakes
Tears stream down your face
And I
Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try... to fix you.
2009. január 22., csütörtök
Az igazi Bánat
Az ég nyugodt volt. Fehér, kövér felhők birtokolták oly magabiztossággal, mintha nem tudnák, hogy hamarosan át kell engedniük helyüket a tündöklő csillagoknak.
Az egyik ilyen terebélyes és lomha felhőn pihent meg a Bánat istenének szekere. Annak gazdája, mintha várna valakit, vagy valamit, türelmetlenül kapkodta fejét ide-oda. Miután megelégelte az eredménytelen toporzékolást, lassan a felhő széléhez siklott. Teste, akár egy szellem vagy egy lidérces árny, csúszott a semmibe előre. Arcának határozott vonásai oly mélyen voltak barázdálva, hogy világoskék szemeinek fáradt, meggyötört keretet adtak.
Sokszor megfogadta már, hogy nem tesz többé ilyet. Nem veti szemét a Földre, tudván, hogy úgyis ugyanazt fogja látni, mint mindig…
Mégis, ahogy a felhő széléhez ért, szigorú tekintetét az emberek világára szegezte. Rideg szempárja elidőzött rajtuk pár percet, majd elkeseredett sóhajtással, ismét hátat fordított a látványnak.
Nagy meglepetésére, ekkorra már kisebb tömeg vette körül. Mindenféle istenek, istennők és azok gyermekei, most kíváncsian méregették a megtört, lidérces jelenséget.
Egyszerre óriási lett a hangzavar. Trombiták harsogtak, dobverők váltották társaikat ütemre jelezvén, hogy valami történni fog… valaki közeleg…
A tömeg egy emberként tért ki a Káosz istenének színarany hintója elől, melyet ében fekete pegazusok húztak.
A közönség ujjongásba tört ki. A pompás szerkezet ajtaja feltárult…
Utasa fiatal volt és oly magabiztosságot sugárzott, amelyet joggal irigyelt tőle valamennyi istenség. Koromfekete, hosszú haja rikítónak hatott a hófehér közegben. Óriási, sötét szemei szemtelenül villogtak gyermekded arcán.
Határozott léptekkel közeledett a Bánat istenéhez, aki félve nézte ifjú és erős vetélytársát.
Karnyújtásnyira voltak egymástól. A zene abbamaradt, a közönség lélegzet visszafojtva figyelt.
A feszültség egyre nőtt, mígnem a Káosz istene megtörte a csendet:
- Hát eljöttél… Azt hittem, nem fogadod el a kihívást.
- Amint látod, időben ideértem- válaszolt megfáradt öregúr képében, határozottságot színlelve.
- Látom…- mosolygott kajánul az ifjú suhanc, majd hátat fordított a Bánat istenének.
- Istenségek, istennők! Ti lesztek a tanúi eme nagyszabású megmérettetésnek, mely köztem, a Káosz legyőzhetetlen istene, és a bátor, ám vénséges Bánat istene között fog lezajlani!
A közönség vidáman tapsolt. A harsonák különböző dicsőítő indulókba kezdtek a Káosz istenének tiszteletére.
Pár perc eltelt, amíg az ifjú ünnepelt széles vigyorral úszott a rajongás fényében, mígnem egy gyors és hirtelen kézmozdulattal elcsitította a nézőket.
- A mérkőzés kimenetele egyszerű lesz, és gyors- mondta hangosan, hogy minden fülbe eljusson- Először én súlytok le egy földlakóra, a lehető legnagyobb hatást kiváltva, utána idős kollégám- mutatott gúnyosan a háta mögött álló, sápadt istenségre, majd folytatta szónoklatát:
- A győzelem azé, aki a legnagyobb fájdalmat okozza az embernek anélkül, hogy bárkinek is a vesztét okozza. Amelyikünk nyer…- itt hirtelen elhallgatott, majd sóvárgóan elmosolyodott -… azé az örök dicsőség!
A közönség ismét üdvrivalgásba tört ki. A két versenyző felsorakozott egymás mögött, majd türelmesen vártak, ameddig minden isten és istennő megfelelő helyről kémlelhette a Földet.
A Káosz istene lehunyt szemmel várt. Elméjének sötét gondolatai elűztek minden más képzetet a fejéből. Résnyire nyitotta szemét, és kezével egy pompás ház felé mutatott.
- Látom már…- kezdte halkan- ez a ház üres…
Mindenki megfeszülve figyelt.
- A férfi, aki itt lakik, minden erejét, pénzét, és idejét ebbe a csodaszép otthonba fektette. Keményen átdolgozott éjszakák és nappalok vannak mögötte. Erőfeszítései nyilván megtérültek azzal, hogy mindezt felépíthette, berendezhette, és most magáénak tudhatja…- a fiatal istenség ismét behunyta szemeit, majd pár perces koncentrálással elérte a várt hatást…
Riasztó hangja törte meg az utca csendjét. A ház lángokban állt. A káosz egyszerre úrrá lett az egész környéken… A munkából hazatért tulajdonos fájdalmasan zokogva nézte végig, ahogyan élete munkája a földdel lesz egyenlő. Minden, amiért idáig küzdött, és amire a legjobban vágyott, most hamuvá vált…
A közönség elismerően felmorajlott. A Káosz istene elégedett mosollyal arcán engedte át helyét idősebb kollégájának.
A Bánat istene habozva lépett a helyébe. Semmi kedve nem volt elnézni a szenvedést, mely eddigi életének értelmet adott... Oly sokszor látta már, hogy érezte, teste minden porcikája meggyűlölte. Most azonban bizonyítania kellett. Bizonyítani az ifjúságnak, hogy nem minden az erő, és hogy a tapasztalat még mindig nagyobb jelentőséggel bír.
Lassan elmélyült gondolataiba. Mi okozza a legnagyobb fájdalmat anélkül, hogy bárki is életét vesztené?
Hosszasan gondolkozott. Emlékek ezrei pörögtek agyában és képekként villantak fel egytől-egyig. Gonoszabbnál gonoszabb gaztettek borították el elméjét, mígnem arra eszmélt fel, hogy térdre rogyott tettei súlya alatt.
Lassan, erőtlenül egyenesedett fel újra, míg mögötte gúnyos hangzavarba kezdett a tömeg. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd halk sóhajjal, előrenyújtott kézzel, beszélni kezdett:
- Most az egyszer… Utoljára… Látok egy lányt. Fiatal, okos, de mégis naiv. –az istenség nagyot nyelt, majd egyre hangosabban folytatta- Oly erősen hisz még az igazi, véget nem érő barátságban, hogy szinte beleszédülök gondolatai tisztaságába.
Az istenek hangosan hahotáztak az öreg szavain. Mindenki nevetett, kivéve a két versenyzőt…
Az egyik azért nem tette, mert hirtelen szorongás fogta el, és magabiztossága megtörni látszott, a másik pedig azért nem, mert meghatódottsága inkább halk sírásra invitálta.
Innen már nem volt visszaút. Mindenki őt figyelte, az idős, meggyötört Bánat istenét.
- Legyen hát fájdalma óriási… - folytatta mondandóját- Elveszem tőle három legjobb barátját. Azokat a barátait, akikre azt hitte, mindig támaszkodhat. Akik mindig megnevetették, és átsegítették szomorú óráin, szerelmi bánatain. Érezze hát úgy, hogy többet már nem érdekli társait, mi van vele… hogy többé már nem vigasztalódhat velük. Soha többet…
Az öreg lassan leengedte kezét és könnyes szemmel figyelte a boldogan lépkedő lányt messze lent, a Földön.
A közönség percekig várta a hatást… A lány még mindig kedvesen mosolygott és semmit sem sejtett.
A kezdeti, halk morajlás egyre jobban felerősödött, ahogyan még tovább váratott magára a mindent elsöprő hatás. Ekkorra már az istenek többsége hangos nevetésbe tört ki, míg mások fejcsóválva elhagyták a verseny színterét.
Az ifjú győztes gúnyosan megveregette a Bánat istenének vállát, és nevetve szónokolni kezdett:
- Nos testvéreim, mint látjátok, a káosznál hatásosabb fegyver nincs a halandók ellen…
Az idős istenség megtörten figyelte a lányt, aki épp boldogan harapott bele egy pirosló almába.
Órákig nézte a teremtést, mígnem arra lett figyelmes, hogy már senki sincs körülötte. A szégyen gyötrő érzése méregként terjedt szét testében.
Mindez már hetekkel ezelőtt történt… Az istenek azóta másról beszélnek, másokat nevetnek ki, másokat ünnepelnek.
A halandó férfi új otthont tervezget magának, új álmokat dédelget. Ameddig nincs hol laknia, szülei örömmel látják, és a család újra együtt lehet…
Egyedül a lány sír… Zokog minden éjjel, amint lecsukja szemeit, és barátai arcát látja. Zokog minden nappal, amint szétnéz a szobájában, és megannyi tárgy kezd mesélni vidám, közös kalandjaikról, élményeikről.
Óriásit csalódott az életben…
Clio
2009-01-22
Az egyik ilyen terebélyes és lomha felhőn pihent meg a Bánat istenének szekere. Annak gazdája, mintha várna valakit, vagy valamit, türelmetlenül kapkodta fejét ide-oda. Miután megelégelte az eredménytelen toporzékolást, lassan a felhő széléhez siklott. Teste, akár egy szellem vagy egy lidérces árny, csúszott a semmibe előre. Arcának határozott vonásai oly mélyen voltak barázdálva, hogy világoskék szemeinek fáradt, meggyötört keretet adtak.
Sokszor megfogadta már, hogy nem tesz többé ilyet. Nem veti szemét a Földre, tudván, hogy úgyis ugyanazt fogja látni, mint mindig…
Mégis, ahogy a felhő széléhez ért, szigorú tekintetét az emberek világára szegezte. Rideg szempárja elidőzött rajtuk pár percet, majd elkeseredett sóhajtással, ismét hátat fordított a látványnak.
Nagy meglepetésére, ekkorra már kisebb tömeg vette körül. Mindenféle istenek, istennők és azok gyermekei, most kíváncsian méregették a megtört, lidérces jelenséget.
Egyszerre óriási lett a hangzavar. Trombiták harsogtak, dobverők váltották társaikat ütemre jelezvén, hogy valami történni fog… valaki közeleg…
A tömeg egy emberként tért ki a Káosz istenének színarany hintója elől, melyet ében fekete pegazusok húztak.
A közönség ujjongásba tört ki. A pompás szerkezet ajtaja feltárult…
Utasa fiatal volt és oly magabiztosságot sugárzott, amelyet joggal irigyelt tőle valamennyi istenség. Koromfekete, hosszú haja rikítónak hatott a hófehér közegben. Óriási, sötét szemei szemtelenül villogtak gyermekded arcán.
Határozott léptekkel közeledett a Bánat istenéhez, aki félve nézte ifjú és erős vetélytársát.
Karnyújtásnyira voltak egymástól. A zene abbamaradt, a közönség lélegzet visszafojtva figyelt.
A feszültség egyre nőtt, mígnem a Káosz istene megtörte a csendet:
- Hát eljöttél… Azt hittem, nem fogadod el a kihívást.
- Amint látod, időben ideértem- válaszolt megfáradt öregúr képében, határozottságot színlelve.
- Látom…- mosolygott kajánul az ifjú suhanc, majd hátat fordított a Bánat istenének.
- Istenségek, istennők! Ti lesztek a tanúi eme nagyszabású megmérettetésnek, mely köztem, a Káosz legyőzhetetlen istene, és a bátor, ám vénséges Bánat istene között fog lezajlani!
A közönség vidáman tapsolt. A harsonák különböző dicsőítő indulókba kezdtek a Káosz istenének tiszteletére.
Pár perc eltelt, amíg az ifjú ünnepelt széles vigyorral úszott a rajongás fényében, mígnem egy gyors és hirtelen kézmozdulattal elcsitította a nézőket.
- A mérkőzés kimenetele egyszerű lesz, és gyors- mondta hangosan, hogy minden fülbe eljusson- Először én súlytok le egy földlakóra, a lehető legnagyobb hatást kiváltva, utána idős kollégám- mutatott gúnyosan a háta mögött álló, sápadt istenségre, majd folytatta szónoklatát:
- A győzelem azé, aki a legnagyobb fájdalmat okozza az embernek anélkül, hogy bárkinek is a vesztét okozza. Amelyikünk nyer…- itt hirtelen elhallgatott, majd sóvárgóan elmosolyodott -… azé az örök dicsőség!
A közönség ismét üdvrivalgásba tört ki. A két versenyző felsorakozott egymás mögött, majd türelmesen vártak, ameddig minden isten és istennő megfelelő helyről kémlelhette a Földet.
A Káosz istene lehunyt szemmel várt. Elméjének sötét gondolatai elűztek minden más képzetet a fejéből. Résnyire nyitotta szemét, és kezével egy pompás ház felé mutatott.
- Látom már…- kezdte halkan- ez a ház üres…
Mindenki megfeszülve figyelt.
- A férfi, aki itt lakik, minden erejét, pénzét, és idejét ebbe a csodaszép otthonba fektette. Keményen átdolgozott éjszakák és nappalok vannak mögötte. Erőfeszítései nyilván megtérültek azzal, hogy mindezt felépíthette, berendezhette, és most magáénak tudhatja…- a fiatal istenség ismét behunyta szemeit, majd pár perces koncentrálással elérte a várt hatást…
Riasztó hangja törte meg az utca csendjét. A ház lángokban állt. A káosz egyszerre úrrá lett az egész környéken… A munkából hazatért tulajdonos fájdalmasan zokogva nézte végig, ahogyan élete munkája a földdel lesz egyenlő. Minden, amiért idáig küzdött, és amire a legjobban vágyott, most hamuvá vált…
A közönség elismerően felmorajlott. A Káosz istene elégedett mosollyal arcán engedte át helyét idősebb kollégájának.
A Bánat istene habozva lépett a helyébe. Semmi kedve nem volt elnézni a szenvedést, mely eddigi életének értelmet adott... Oly sokszor látta már, hogy érezte, teste minden porcikája meggyűlölte. Most azonban bizonyítania kellett. Bizonyítani az ifjúságnak, hogy nem minden az erő, és hogy a tapasztalat még mindig nagyobb jelentőséggel bír.
Lassan elmélyült gondolataiba. Mi okozza a legnagyobb fájdalmat anélkül, hogy bárki is életét vesztené?
Hosszasan gondolkozott. Emlékek ezrei pörögtek agyában és képekként villantak fel egytől-egyig. Gonoszabbnál gonoszabb gaztettek borították el elméjét, mígnem arra eszmélt fel, hogy térdre rogyott tettei súlya alatt.
Lassan, erőtlenül egyenesedett fel újra, míg mögötte gúnyos hangzavarba kezdett a tömeg. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd halk sóhajjal, előrenyújtott kézzel, beszélni kezdett:
- Most az egyszer… Utoljára… Látok egy lányt. Fiatal, okos, de mégis naiv. –az istenség nagyot nyelt, majd egyre hangosabban folytatta- Oly erősen hisz még az igazi, véget nem érő barátságban, hogy szinte beleszédülök gondolatai tisztaságába.
Az istenek hangosan hahotáztak az öreg szavain. Mindenki nevetett, kivéve a két versenyzőt…
Az egyik azért nem tette, mert hirtelen szorongás fogta el, és magabiztossága megtörni látszott, a másik pedig azért nem, mert meghatódottsága inkább halk sírásra invitálta.
Innen már nem volt visszaút. Mindenki őt figyelte, az idős, meggyötört Bánat istenét.
- Legyen hát fájdalma óriási… - folytatta mondandóját- Elveszem tőle három legjobb barátját. Azokat a barátait, akikre azt hitte, mindig támaszkodhat. Akik mindig megnevetették, és átsegítették szomorú óráin, szerelmi bánatain. Érezze hát úgy, hogy többet már nem érdekli társait, mi van vele… hogy többé már nem vigasztalódhat velük. Soha többet…
Az öreg lassan leengedte kezét és könnyes szemmel figyelte a boldogan lépkedő lányt messze lent, a Földön.
A közönség percekig várta a hatást… A lány még mindig kedvesen mosolygott és semmit sem sejtett.
A kezdeti, halk morajlás egyre jobban felerősödött, ahogyan még tovább váratott magára a mindent elsöprő hatás. Ekkorra már az istenek többsége hangos nevetésbe tört ki, míg mások fejcsóválva elhagyták a verseny színterét.
Az ifjú győztes gúnyosan megveregette a Bánat istenének vállát, és nevetve szónokolni kezdett:
- Nos testvéreim, mint látjátok, a káosznál hatásosabb fegyver nincs a halandók ellen…
Az idős istenség megtörten figyelte a lányt, aki épp boldogan harapott bele egy pirosló almába.
Órákig nézte a teremtést, mígnem arra lett figyelmes, hogy már senki sincs körülötte. A szégyen gyötrő érzése méregként terjedt szét testében.
Mindez már hetekkel ezelőtt történt… Az istenek azóta másról beszélnek, másokat nevetnek ki, másokat ünnepelnek.
A halandó férfi új otthont tervezget magának, új álmokat dédelget. Ameddig nincs hol laknia, szülei örömmel látják, és a család újra együtt lehet…
Egyedül a lány sír… Zokog minden éjjel, amint lecsukja szemeit, és barátai arcát látja. Zokog minden nappal, amint szétnéz a szobájában, és megannyi tárgy kezd mesélni vidám, közös kalandjaikról, élményeikről.
Óriásit csalódott az életben…
Clio
2009-01-22
2009. január 8., csütörtök
A fekete rózsa
Ezen a szép, napsütötte reggelen is ugyanazt az utat tette meg a kertész, amit már több éve minden nap. Először a, szinte megkülönbözhetetlenségig hasonlító hortenziák népes táboránál állt meg. Amint odaért, a kiéhezett növények sután elkezdték nyújtogatni egyforma, tömzsi nyakukat az éltető víz felé.
Másodszor a magasra nyúló, nemes orchideák földjét öntözte meg. Pár percet elidőzött árnyékuk alatt, míg végül megunta lenéző modorukat, és tovább folytatta útját.
A harmadik megállója az árvácskák területére esett. Mint mindig, azok most is egymás szirmaiba kapaszkodtak ijedtükbe, amikor magas jótevőjüket meglátták. A kertész már nem lepődött meg ezen… Csupán szelíden elmosolyodott, és megöntözte a félénk teremtéseket.
Ezután az örökké türelmetlen és aggályokkal teli kardvirágokra került sor. Azok már messziről kémlelték szúrós tekintettel a jövevényt, kinek jócselekedetét hálátlan mohósággal viszonozták.
Végül megérkezett a rózsákhoz… Ők voltak a kedvencei. Szépségük, szelídségük, ám határozott egyéniségük minden virág fölé helyezte őket.
A kertész tudta, miután bevégezte utolsó feladatát, az ő földjükön bátran elfeküdhet. Tiszteletteljesen biccentett a rózsák ura felé, majd lassan ereszkedve befeküdt vigyázó sokaságuk közé. Mikor már épp menni készült, az egyik rózsa váratlanul megszólította:
- Ember, te olyan erősnek tűnsz, és okosnak. Mond, tudnál nekem segíteni?- kérdezte határozottan.
- Nos, hát az attól függ, mit óhajt kegyed- válaszolt a kertész, nem kis meglepettséggel hangjában.
- Látja azt a fekete rózsát ott, annak a fának a tövében?- biccentett fejével messzire.
A kertész résnyire nyitott szemmel kémlelt a távolba.
- Igen, azt hiszem, látom.
- Nos, én azt hiszem, beleszerettem - mondta rezzenéstelen hangon, magabiztosan a szépséges virág.
- Beleszeretett?- kérdezett vissza a kertész.
- Igen, szinte biztos vagyok benne. Szeretném hát, hogy odamenjen és idehozza őt nekem.
Így hát lassan, nehézkesen talpra állt az ember, és elindult a fa irányába, ahol a fekete rózsát látni vélte.
Ahogy közelebb ért, egyre jobban ki tudta venni a furcsa virág alakját. Koromfekete feje szomorúságot és kiábrándultságot sugárzott. Tüskéi oly kopottnak és elhasználtnak tűntek a derengő fényben, hogy azok már bizonyosan semmiféle önvédelemre nem szolgálhattak. Egyik levele alázattal szorította a föléje tornyosuló, terebélyes, ám mégis fiatal fa törzsét.
- Miért vagy te ilyen szomorú, fekete rózsa?- kérdezte sajnálkozva a kertész.
- Azért, mert nem tudok elszakadni innen…- válaszolt halkan, félénken.
- Hogyhogy nem tudsz? Nem engednek talán?- értetlenkedett tovább az ember.
- Igen is-nem is. Talán csak attól félek, hogy senkit nem fogok ennél a fánál jobban szeretni. Így aztán félek elszakadni tőle. - felelt siránkozva a rózsa.
A kertész alaposan végignézett a fán. Erős törzséből gyengéd ágak nőttek szerte-szét. Levelei bohém táncot lejtettek a fuvallattal, mely sokszor megcirógatta, ha éppen arra járt. Látszólag nem érdekelte a rózsa jelenléte, de miután alaposan kimulatozta magát a széllel, mindig lenézett egy pillanatra, hogy a virág hollétét felmérje.
- Szereted őt?- kérdezte a kertész a rózsát.
- Szeretem, amikor árnyékot ad a tűző nap elől. Szeretem, amikor megvéd a zuhogó esőtől. Szeretem, amikor egy-egy levelét leküldi mellém, hogy éjszaka ne fázzak és szeretem, mert mindig itt marad, örökre itt lesz nekem. Úgy hiszem, mindörökre.
- Értem. Szóval szereted. De akkor miért nem vagy boldog?- szólt ismét a kertész.
- Nem tudom és magam sem értem. Egyszerűen, belém költözött a félelem, és úgy érzem, többé már nem ereszt el. –mormolta halkan a rózsa.
- Nos, én tudok innen nem messze egy helyet, ahol biztosan szeretnének és megbecsülnének téged, talán még jobban is, mint ahogyan ez a virgonc, ifjú fa.
- Nem lehet, nem mehetek…- szomorkodott tovább a rózsa.
- Miért nem?
- Mert fekete vagyok… Nem olyan, mint a többi. Bennem csak a múló szeszélyt látják. A nem hétköznapi szépséget, melyet aztán eltaszíthatnak, mondván, hogy más, mint a többi… és én csak tovább sírnék és menekülnék a fény elől, ahol kevésbé látják a hiányosságot, melyet az élet maga lehelt belém.
- Lehet… de ha soha nem próbálod meg, ha soha nem szakadsz el ettől a fától, örökre bánni fogod, hogy amikor lett volna rá lehetőséged és változtathattál volna az életeden, te elszalasztottad azt. –mondta a kertész, majd lassan megközelítette a fekete virágot. – Hidd el, én csak segíteni akarok neked!- suttogta egész halkan.
A rózsa nem szólt semmit.
A kertész ujjai lágyan a virág szára köré csavarodtak, majd finoman húzni kezdte azt.
- Nos, hát velem jössz? –kérdezte utoljára.
A rózsa nem válaszolt, csak lassan, remegve elengedte magát és hagyta, hogy a föld szorítása végre megszűnjön körülötte.
A levegőben lebegett. Oly könnyűnek, oly kecsesnek érezte magát, mint még soha. Nem is nézett szét mindaddig, amíg újra köré nem zárult egy valamivel puhább, barátságosabb közeg.
Megérkezett…
Nehezen szokta meg a napfényt. Már úgy hozzá szokott az árnyékhoz, hogy el is felejtette, milyen érzés ez… és a friss víz, amelyet még épp, hogy nem ittak fel teljesen mellette tornyosuló társai…
Mindazok, amelyektől a fa megvédte ez idáig, most oly jól estek neki.
Félve oldalra nézett és legnagyobb meglepetésére egy ugyanolyan, tűzpiros rózsa meredt vissza rá, mint amilyen ő maga. Ugyanolyan… Tűzpiros…
És ettől a pillanattól kezdve mindörökre elfelejtette, hogy őt valaha is feketének látták a fa árnyékában.
Clio
2008-12-25
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)