Az igazi Bánat

Az ég nyugodt volt. Fehér, kövér felhők birtokolták oly magabiztossággal, mintha nem tudnák, hogy hamarosan át kell engedniük helyüket a tündöklő csillagoknak.

Az egyik ilyen terebélyes és lomha felhőn pihent meg a Bánat istenének szekere. Annak gazdája, mintha várna valakit, vagy valamit, türelmetlenül kapkodta fejét ide-oda. Miután megelégelte az eredménytelen toporzékolást, lassan a felhő széléhez siklott. Teste, akár egy szellem vagy egy lidérces árny, csúszott a semmibe előre. Arcának határozott vonásai oly mélyen voltak barázdálva, hogy világoskék szemeinek fáradt, meggyötört keretet adtak.

Sokszor megfogadta már, hogy nem tesz többé ilyet. Nem veti szemét a Földre, tudván, hogy úgyis ugyanazt fogja látni, mint mindig…
Mégis, ahogy a felhő széléhez ért, szigorú tekintetét az emberek világára szegezte. Rideg szempárja elidőzött rajtuk pár percet, majd elkeseredett sóhajtással, ismét hátat fordított a látványnak.

Nagy meglepetésére, ekkorra már kisebb tömeg vette körül. Mindenféle istenek, istennők és azok gyermekei, most kíváncsian méregették a megtört, lidérces jelenséget.

Egyszerre óriási lett a hangzavar. Trombiták harsogtak, dobverők váltották társaikat ütemre jelezvén, hogy valami történni fog… valaki közeleg…
A tömeg egy emberként tért ki a Káosz istenének színarany hintója elől, melyet ében fekete pegazusok húztak.

A közönség ujjongásba tört ki. A pompás szerkezet ajtaja feltárult…

Utasa fiatal volt és oly magabiztosságot sugárzott, amelyet joggal irigyelt tőle valamennyi istenség. Koromfekete, hosszú haja rikítónak hatott a hófehér közegben. Óriási, sötét szemei szemtelenül villogtak gyermekded arcán.
Határozott léptekkel közeledett a Bánat istenéhez, aki félve nézte ifjú és erős vetélytársát.

Karnyújtásnyira voltak egymástól. A zene abbamaradt, a közönség lélegzet visszafojtva figyelt.

A feszültség egyre nőtt, mígnem a Káosz istene megtörte a csendet:
- Hát eljöttél… Azt hittem, nem fogadod el a kihívást.
- Amint látod, időben ideértem- válaszolt megfáradt öregúr képében, határozottságot színlelve.
- Látom…- mosolygott kajánul az ifjú suhanc, majd hátat fordított a Bánat istenének.

- Istenségek, istennők! Ti lesztek a tanúi eme nagyszabású megmérettetésnek, mely köztem, a Káosz legyőzhetetlen istene, és a bátor, ám vénséges Bánat istene között fog lezajlani!

A közönség vidáman tapsolt. A harsonák különböző dicsőítő indulókba kezdtek a Káosz istenének tiszteletére.
Pár perc eltelt, amíg az ifjú ünnepelt széles vigyorral úszott a rajongás fényében, mígnem egy gyors és hirtelen kézmozdulattal elcsitította a nézőket.

- A mérkőzés kimenetele egyszerű lesz, és gyors- mondta hangosan, hogy minden fülbe eljusson- Először én súlytok le egy földlakóra, a lehető legnagyobb hatást kiváltva, utána idős kollégám- mutatott gúnyosan a háta mögött álló, sápadt istenségre, majd folytatta szónoklatát:
- A győzelem azé, aki a legnagyobb fájdalmat okozza az embernek anélkül, hogy bárkinek is a vesztét okozza. Amelyikünk nyer…- itt hirtelen elhallgatott, majd sóvárgóan elmosolyodott -… azé az örök dicsőség!

A közönség ismét üdvrivalgásba tört ki. A két versenyző felsorakozott egymás mögött, majd türelmesen vártak, ameddig minden isten és istennő megfelelő helyről kémlelhette a Földet.

A Káosz istene lehunyt szemmel várt. Elméjének sötét gondolatai elűztek minden más képzetet a fejéből. Résnyire nyitotta szemét, és kezével egy pompás ház felé mutatott.

- Látom már…- kezdte halkan- ez a ház üres…

Mindenki megfeszülve figyelt.

- A férfi, aki itt lakik, minden erejét, pénzét, és idejét ebbe a csodaszép otthonba fektette. Keményen átdolgozott éjszakák és nappalok vannak mögötte. Erőfeszítései nyilván megtérültek azzal, hogy mindezt felépíthette, berendezhette, és most magáénak tudhatja…- a fiatal istenség ismét behunyta szemeit, majd pár perces koncentrálással elérte a várt hatást…

Riasztó hangja törte meg az utca csendjét. A ház lángokban állt. A káosz egyszerre úrrá lett az egész környéken… A munkából hazatért tulajdonos fájdalmasan zokogva nézte végig, ahogyan élete munkája a földdel lesz egyenlő. Minden, amiért idáig küzdött, és amire a legjobban vágyott, most hamuvá vált…

A közönség elismerően felmorajlott. A Káosz istene elégedett mosollyal arcán engedte át helyét idősebb kollégájának.

A Bánat istene habozva lépett a helyébe. Semmi kedve nem volt elnézni a szenvedést, mely eddigi életének értelmet adott... Oly sokszor látta már, hogy érezte, teste minden porcikája meggyűlölte. Most azonban bizonyítania kellett. Bizonyítani az ifjúságnak, hogy nem minden az erő, és hogy a tapasztalat még mindig nagyobb jelentőséggel bír.

Lassan elmélyült gondolataiba. Mi okozza a legnagyobb fájdalmat anélkül, hogy bárki is életét vesztené?

Hosszasan gondolkozott. Emlékek ezrei pörögtek agyában és képekként villantak fel egytől-egyig. Gonoszabbnál gonoszabb gaztettek borították el elméjét, mígnem arra eszmélt fel, hogy térdre rogyott tettei súlya alatt.

Lassan, erőtlenül egyenesedett fel újra, míg mögötte gúnyos hangzavarba kezdett a tömeg. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd halk sóhajjal, előrenyújtott kézzel, beszélni kezdett:

- Most az egyszer… Utoljára… Látok egy lányt. Fiatal, okos, de mégis naiv. –az istenség nagyot nyelt, majd egyre hangosabban folytatta- Oly erősen hisz még az igazi, véget nem érő barátságban, hogy szinte beleszédülök gondolatai tisztaságába.

Az istenek hangosan hahotáztak az öreg szavain. Mindenki nevetett, kivéve a két versenyzőt…
Az egyik azért nem tette, mert hirtelen szorongás fogta el, és magabiztossága megtörni látszott, a másik pedig azért nem, mert meghatódottsága inkább halk sírásra invitálta.

Innen már nem volt visszaút. Mindenki őt figyelte, az idős, meggyötört Bánat istenét.

- Legyen hát fájdalma óriási… - folytatta mondandóját- Elveszem tőle három legjobb barátját. Azokat a barátait, akikre azt hitte, mindig támaszkodhat. Akik mindig megnevetették, és átsegítették szomorú óráin, szerelmi bánatain. Érezze hát úgy, hogy többet már nem érdekli társait, mi van vele… hogy többé már nem vigasztalódhat velük. Soha többet…

Az öreg lassan leengedte kezét és könnyes szemmel figyelte a boldogan lépkedő lányt messze lent, a Földön.

A közönség percekig várta a hatást… A lány még mindig kedvesen mosolygott és semmit sem sejtett.
A kezdeti, halk morajlás egyre jobban felerősödött, ahogyan még tovább váratott magára a mindent elsöprő hatás. Ekkorra már az istenek többsége hangos nevetésbe tört ki, míg mások fejcsóválva elhagyták a verseny színterét.

Az ifjú győztes gúnyosan megveregette a Bánat istenének vállát, és nevetve szónokolni kezdett:

- Nos testvéreim, mint látjátok, a káosznál hatásosabb fegyver nincs a halandók ellen…

Az idős istenség megtörten figyelte a lányt, aki épp boldogan harapott bele egy pirosló almába.
Órákig nézte a teremtést, mígnem arra lett figyelmes, hogy már senki sincs körülötte. A szégyen gyötrő érzése méregként terjedt szét testében.

Mindez már hetekkel ezelőtt történt… Az istenek azóta másról beszélnek, másokat nevetnek ki, másokat ünnepelnek.

A halandó férfi új otthont tervezget magának, új álmokat dédelget. Ameddig nincs hol laknia, szülei örömmel látják, és a család újra együtt lehet…

Egyedül a lány sír… Zokog minden éjjel, amint lecsukja szemeit, és barátai arcát látja. Zokog minden nappal, amint szétnéz a szobájában, és megannyi tárgy kezd mesélni vidám, közös kalandjaikról, élményeikről.

Óriásit csalódott az életben…

Clio
2009-01-22

A fekete rózsa

Ezen a szép, napsütötte reggelen is ugyanazt az utat tette meg a kertész, amit már több éve minden nap. Először a, szinte megkülönbözhetetlenségig hasonlító hortenziák népes táboránál állt meg. Amint odaért, a kiéhezett növények sután elkezdték nyújtogatni egyforma, tömzsi nyakukat az éltető víz felé.

Másodszor a magasra nyúló, nemes orchideák földjét öntözte meg. Pár percet elidőzött árnyékuk alatt, míg végül megunta lenéző modorukat, és tovább folytatta útját.

A harmadik megállója az árvácskák területére esett. Mint mindig, azok most is egymás szirmaiba kapaszkodtak ijedtükbe, amikor magas jótevőjüket meglátták. A kertész már nem lepődött meg ezen… Csupán szelíden elmosolyodott, és megöntözte a félénk teremtéseket.

Ezután az örökké türelmetlen és aggályokkal teli kardvirágokra került sor. Azok már messziről kémlelték szúrós tekintettel a jövevényt, kinek jócselekedetét hálátlan mohósággal viszonozták.

Végül megérkezett a rózsákhoz… Ők voltak a kedvencei. Szépségük, szelídségük, ám határozott egyéniségük minden virág fölé helyezte őket.
A kertész tudta, miután bevégezte utolsó feladatát, az ő földjükön bátran elfeküdhet. Tiszteletteljesen biccentett a rózsák ura felé, majd lassan ereszkedve befeküdt vigyázó sokaságuk közé. Mikor már épp menni készült, az egyik rózsa váratlanul megszólította:

- Ember, te olyan erősnek tűnsz, és okosnak. Mond, tudnál nekem segíteni?- kérdezte határozottan.
- Nos, hát az attól függ, mit óhajt kegyed- válaszolt a kertész, nem kis meglepettséggel hangjában.
- Látja azt a fekete rózsát ott, annak a fának a tövében?- biccentett fejével messzire.

A kertész résnyire nyitott szemmel kémlelt a távolba.

- Igen, azt hiszem, látom.
- Nos, én azt hiszem, beleszerettem - mondta rezzenéstelen hangon, magabiztosan a szépséges virág.
- Beleszeretett?- kérdezett vissza a kertész.
- Igen, szinte biztos vagyok benne. Szeretném hát, hogy odamenjen és idehozza őt nekem.

Így hát lassan, nehézkesen talpra állt az ember, és elindult a fa irányába, ahol a fekete rózsát látni vélte.

Ahogy közelebb ért, egyre jobban ki tudta venni a furcsa virág alakját. Koromfekete feje szomorúságot és kiábrándultságot sugárzott. Tüskéi oly kopottnak és elhasználtnak tűntek a derengő fényben, hogy azok már bizonyosan semmiféle önvédelemre nem szolgálhattak. Egyik levele alázattal szorította a föléje tornyosuló, terebélyes, ám mégis fiatal fa törzsét.

- Miért vagy te ilyen szomorú, fekete rózsa?- kérdezte sajnálkozva a kertész.
- Azért, mert nem tudok elszakadni innen…- válaszolt halkan, félénken.
- Hogyhogy nem tudsz? Nem engednek talán?- értetlenkedett tovább az ember.
- Igen is-nem is. Talán csak attól félek, hogy senkit nem fogok ennél a fánál jobban szeretni. Így aztán félek elszakadni tőle. - felelt siránkozva a rózsa.

A kertész alaposan végignézett a fán. Erős törzséből gyengéd ágak nőttek szerte-szét. Levelei bohém táncot lejtettek a fuvallattal, mely sokszor megcirógatta, ha éppen arra járt. Látszólag nem érdekelte a rózsa jelenléte, de miután alaposan kimulatozta magát a széllel, mindig lenézett egy pillanatra, hogy a virág hollétét felmérje.

- Szereted őt?- kérdezte a kertész a rózsát.
- Szeretem, amikor árnyékot ad a tűző nap elől. Szeretem, amikor megvéd a zuhogó esőtől. Szeretem, amikor egy-egy levelét leküldi mellém, hogy éjszaka ne fázzak és szeretem, mert mindig itt marad, örökre itt lesz nekem. Úgy hiszem, mindörökre.
- Értem. Szóval szereted. De akkor miért nem vagy boldog?- szólt ismét a kertész.
- Nem tudom és magam sem értem. Egyszerűen, belém költözött a félelem, és úgy érzem, többé már nem ereszt el. –mormolta halkan a rózsa.
- Nos, én tudok innen nem messze egy helyet, ahol biztosan szeretnének és megbecsülnének téged, talán még jobban is, mint ahogyan ez a virgonc, ifjú fa.
- Nem lehet, nem mehetek…- szomorkodott tovább a rózsa.
- Miért nem?
- Mert fekete vagyok… Nem olyan, mint a többi. Bennem csak a múló szeszélyt látják. A nem hétköznapi szépséget, melyet aztán eltaszíthatnak, mondván, hogy más, mint a többi… és én csak tovább sírnék és menekülnék a fény elől, ahol kevésbé látják a hiányosságot, melyet az élet maga lehelt belém.
- Lehet… de ha soha nem próbálod meg, ha soha nem szakadsz el ettől a fától, örökre bánni fogod, hogy amikor lett volna rá lehetőséged és változtathattál volna az életeden, te elszalasztottad azt. –mondta a kertész, majd lassan megközelítette a fekete virágot. – Hidd el, én csak segíteni akarok neked!- suttogta egész halkan.

A rózsa nem szólt semmit.
A kertész ujjai lágyan a virág szára köré csavarodtak, majd finoman húzni kezdte azt.

- Nos, hát velem jössz? –kérdezte utoljára.

A rózsa nem válaszolt, csak lassan, remegve elengedte magát és hagyta, hogy a föld szorítása végre megszűnjön körülötte.

A levegőben lebegett. Oly könnyűnek, oly kecsesnek érezte magát, mint még soha. Nem is nézett szét mindaddig, amíg újra köré nem zárult egy valamivel puhább, barátságosabb közeg.

Megérkezett…

Nehezen szokta meg a napfényt. Már úgy hozzá szokott az árnyékhoz, hogy el is felejtette, milyen érzés ez… és a friss víz, amelyet még épp, hogy nem ittak fel teljesen mellette tornyosuló társai…
Mindazok, amelyektől a fa megvédte ez idáig, most oly jól estek neki.

Félve oldalra nézett és legnagyobb meglepetésére egy ugyanolyan, tűzpiros rózsa meredt vissza rá, mint amilyen ő maga. Ugyanolyan… Tűzpiros…

És ettől a pillanattól kezdve mindörökre elfelejtette, hogy őt valaha is feketének látták a fa árnyékában.





Clio
2008-12-25