2.
Nem hiszem el, hogy megint megtörtént. A zuhany alól kiszálltam, beleléptem a pizsamámba, letisztítottam az arcomat, fogat mostam, majd végül befeküdtem a friss huzattal ellátott ágyamba. És ekkor éreztem…
A gyomromban bújt meg a szörny, ami az éjszaka közeledtével egyre fentebb kúszott; szinte észrevétlenül. Amint vízszintesbe került a testem, erős markával megszorította a szívemet. Addig-addig szorongatta, órákon és tucatnyi forgolódáson keresztül, míg önkívületi állapotomban sikerült felköhögnöm a torkomba. Most ott csücsül a nyelőcsövem egyik szegletében és szüntelenül sírásra ösztönöz.
Rég éreztem ilyet. Akkor annyira megszoktam a mindennapos látogatását, hogy szép gondolatok egész hadával támadtam ellene. De most nem voltam felkészülve a látogatására.
Oly annyira nem, hogy hatványozottan éreztem a jelenlétét minden egyes porcikámban. Ettől aztán –persze - még dühösebb és csalódottabb lettem.
Hosszú távon csak egyetlen fegyver ismeretes ellene: az elzárkózás. Így nem kell attól tartanunk, hogy akit túl közel engedünk magunkhoz, egy éles kést az oldalunkba nyom.
Clio
2009-11-09
...and the show must go on.
2009. november 8., vasárnap
2009. november 3., kedd
A vörös rózsa
(Előzmény: A fekete rózsa)
Teltek-múltak az évek a különböző, szemet gyönyörködtető virágokkal teli kertben. A hortenziák ugyanolyan vehemenciával fogadtak minden vízcseppet, ami eléjük hullott, az orchideák mit sem változtattak lenéző modorukon, és- bár legyen szó itt évtizedekről- az árvácskák is megmaradtak a maguk gyámoltalan formájában.
Az idő lassú múlása egyedül a kertész vonásait változtatta meg. Szemei körül mély barázdák képében sújtott le az öregedés. Haja oly fehér volt, akár a kertbe hullott friss, ropogós hó, melyen ezen a zord, téli reggelen sétált.
Lassú léptekkel szelte át a területet, melyre már rég tette be a lábát. Barna szövetkabátján apró hópelyhek járták haláltáncukat tudván, hogy a napsütötte reggel számukra végzetes hírekkel szolgál.
- Lassan itt a tavasz…- mormolta magában az öregember, ahogy hátrakulcsolt kézzel, komótos tempóban bandukolt a kedvenc virágai felé. Szívét óriási teher nyomta ezekben a verőfényes, friss délelőtti percekben.
A kardvirágok szúrós tekintettel nézték a jövevényt, aki jól tudta, hogy az aggályoskodó növények alaposan végigmérik minden léptét.
Megérkezett a célhoz. Az óriási, terebélyes bokrok lakosai szorosan egymáshoz bújva aludtak. A nap váratlan látogatása bizonyára kellemes álmot hozott mindannyijuknak.
A vén kertész halk, tompa köhögéssel tudatta jöttét. Épp csak annyi hang jött ki a torkán, hogy a mindig éber Úr feleszméljen rá. Az öreg tudta jól, hogy kell bánni a rózsák legnagyobb tekintélyével. Mély, tiszteletteljes hajlással kért engedélyt a területükre való belépéshez.
A rózsák ura lustán bólintott a régóta ismert alaknak, majd újból álomba zuhant.
A kertész óvatosan bentebb ment.
Bár a jóváhagyást megkapta behatolásához, tudta jól, hogy bármikor érheti véletlen szúrás, enyhén rágalmazó fenyegetés a gorombábbik fajtársaktól. Tudta, hiszen saját bőrén tapasztalta a bő vérrel, enyhe duzzanattal és csípő fájdalommal vegyes tünetekkel járó sérülést.
Végül megérkezett a kiszemelt bokorhoz. Két, tündöklően vörös rózsa pihent meg rajta szorosan egymásba gabalyodva.
- Rég találkoztunk… - szólalt meg a kertész.
A buja álmokból felriadó szerelmespár lassú mozdulatokkal egyenesedett fel, hogy szemügyre vehessék előttük térdeplő barátjukat.
- Miért jöttél, ember? – kérdezte a vörös úrfi.
A rózsák népe mindig is intelligensebbnek és jobb emberismerőnek bizonyult, mint bármely más növény.
Az öreg kertészt, bár szerették, rég nem látták, és tudták, hogy öntöző kannája nélkül csak rossz hírekkel szolgál.
- Sajnos rossz hírem van számotokra, barátaim… – kezdte szomorú hangon a kertész, miközben egyik kezével belenyúlt nadrágzsebébe.
- Miért nem Ön hordja nekünk a vizet nap, mint nap?- vágott közbe vékony, magas hangon a rózsahölgy.
Az öregember ráncos ajkai még nyitva voltak, hogy befejezze előző mondatát. Pár másodperces szünet után nyelt egyet, megnyalta kiszáradt ajkait és válaszolt a virág kérdésére.
- Sajnos az én kétkezi munkám már nem minősül olyan hatékonynak, mint annak idején.
- Ezt hogy érti? – tette fel a következő kérdést lankadatlan figyelemmel a virág.
- Egyszerűen csak… leváltottak egy, a személyemnél korszerűbb locsoló berendezésre.
A kertész zavartan turkálni kezdett zsebében.
- Nem teljesen világos… - csóválta fejét a rózsahölgy- Ön mindig is kifogástalanul végezte a munkáját. De most, hogy leváltották, vízkő és vegyszer ízű az italunk. Néha már belekóstolni sincs kedvem… - panaszolta.
- Én is sajnálom, hogy így alakult…
- Robert! Jöjjön csak be bátran! – a méregdrága öltöny középkorú tulajdonosa harsányan szólította meg az iroda ajtaja előtt gubbasztó öregembert.
Utóbbi lassú, bizonytalan léptekkel hatolt be a mahagóni ajtón, melyet vigyázva csukott be maga után.
- Urasága hivatott… - hajolt meg udvariasan a vénség. Ahogy újra felegyenesedett, halk ropogásokat érzett gerincén.
- Eljárt ám maga fölött az idő!- kezdett bele megalázóan hangosan a többemeletes fellegvár ura. A kevésbé fontos beszélgetés kategóriájába sorolt időtöltés eljöttével megengedhette magának, hogy lábát feltegye óriási asztalára és rágyújtson egy szivarra. Többi dohányát lassan visszacsúsztatta öltönyének egyik mellékzsebébe.
- Tisztelettel megjegyezném, nem vagyok süket. – szólalt fel az öregember.
- Hát persze, hogy nem az. – folytatta ugyanolyan hangerővel az uraság. – Soha, semmi baj nem volt a hallásával, kedves Rupert, de ki tudja, mi történt azalatt a 20 évben…
- 16! – vágott közbe a vendég.
- Hát persze… Szóval, mióta nem dolgozik nekem. Jut is eszembe, miért is mondott le a házam kertjének ápolásáról?
- Ön menesztett el Uram. A locsoló berendezés mellett az egyéb teendőket már a becses neje is el tudta végezni.
- Hát persze, pontosan így volt. Szóval, először is, elnézést szeretnék öntől kérni, hogy felrángattam ide a 46. emeletre, csak tudja, alig jutok mostanában haza, így kénytelen voltam ide hívatni.
- Megértem… - hazudott a kertész.
- Nos, ennek látja, örülök. Gyorsan a lényegre is térek: lenne Önnek egy testhezálló feladatom, természetesen egy kis zsebpénz fejében. – vigyorgott gúnyosan a férfi. – Nem tudom, emlékszik-e még a lányomra, Leilára?!
- Valószínűleg, akkor már nem dolgoztam önöknek.
- Hát persze, hiszen már 20 éve eltávozott tőlünk.
- 16… - jegyezte meg halkan az öregember.
- Nos, szeretett lányom 12. születésnapján sajnos nem tudok otthon lenni, így magát kérném meg rá, hogy a legszebb rózsánk kíséretében kívánjon a nevemben is boldog születésnapot az én kis hercegnőmnek.
- Miért nem a kedves nejét kéri meg?
- Sajnos, neki sincs ideje rá, hogy megvárja Leila ébredésének időpontját és persze, nem is tudná olyan nagy gonddal kiválasztani a legszebb rózsát a kertből, mint maga. Ha jól emlékszem, a rózsáimat különösen jól ismerte…
- Jól emlékszik…
- No látja! – kiáltott fel az eddigieknél is hangosabban az irodaház gazdag tulajdonosa – Menni fog ez könnyen! Tehát, holnap pontban reggel legyen ott a házamban a legszebb rózsámmal és várjon, ameddig a lányom fel nem kel. Utána haza mehet. A pénzt a sofőröm még délután átviszi önnek. 5 dollár megfelel, ugye? Tudja… beütött a gazdasági válság az országunkban… - szabadkozott a 400 dolláros cipő tulajdonosa.
- Azt én is látom…- mormogta halkan a kertész.
- Hát, akkor meg is egyeztünk. Kérem, most fáradjon el innen, fontos ügyfélt várok. – zárta le a beszélgetést az uraság, miközben erőteljes mozdulatokkal nyomkodta el félig elszívott kubai szivarját a hozzá közel eső hamutálak egyikébe.
A kertész zavarában jobbnak látta, ha visszatér az eredeti témához.
- Szóval, - újból lenyúlt a zsebe mélyéig- igazság szerint hozzád jöttem vöröslő barátom.
- Valóban? Nos, miben állhatok a fajtád szolgálatára?- kérdezte tiszteletteljesen a virágfiú.
- Először is emlékeztetni szeretnélek titeket arra a régi esetre, amikor a kérésed ellenére, kedves hölgyem – fordult vissza a rózsalányhoz- megadtam neked a lehetőséget egy új élet kezdetére azáltal, hogy ide ültettelek, megszabadítva attól a réges-rég kivágott, csalóka csavarfűztől.
A két rózsa értetlenül egymásra nézett. A kertész újból megköszörülte torkát.
- Igen-igen, számítottam rá, hogy nem fogtok emlékezni az esetre. Nos, ami az igazat illeti, te, kedves vörös uraság, kértél meg rá, hogy a fűz alatt növekvő, sejtelmes virágot hozzam el neked. Megkértél, hiszen beleszerettél a titokzatos növénybe…
A rózsák szótlanul hallgatták, ahogy az öreg feleleveníti a sok évvel ezelőtt történteket.
- …és ekkor, amikor megbizonyosodtál róla, hogy tényleg ő az, akit a sors neked rendelt, így köszönted meg felém: „Legyen bármikor, bármiféle óhajod, én ígérem, hogy egyszer az életben megteszek bármit, amit tőlem kérsz”. – A kertész lassan húzta elő a tárgyat zsebéből, mely fémesen csillogott a nap sugaraiban.
- Már emlékszem azokra az időkre. – merengett a rózsahölgy. – Oly szomorú és elveszett voltam. A rossz emlékeket, tudja - szegezte tekintetét a vénemberre- könnyen elfelejtjük, ha ennyi jó élmény ér minket utána.
A kertész egyszeriben megdermedt. Szerette és tisztelte ezeket a növényeket. Igazán nagyra becsülte hatalmas tudásukat és bölcsességüket, de azt, hogy a rózsáknak „élményei” legyenek, nehezen tudta elképzelni.
A házasság, mely sok-sok évtizeddel ezelőtt köttetett feleségével, az első unoka születésének pillanata, vagy a lányának előléptetési ünnepsége… Mind-mind nagyszerű élmények. Mégis, miféle hasonló momentumok érhetnek egy rózsát gyötrelmesen hosszú és egyhangú élete során?
- Tisztelettel megkérdezném, miféle élményekre gondol, szépséges virághölgy?- a fémes tárgy félúton megállt a kezében, ahogy a választ várta.
- Mifélékre? – hökkent meg a vöröslő tünemény- Az első, napsütötte délutánomra, az első, nyugodt éjszakámra. A megismerkedésre, ami megváltoztatta az életemet.
- Igen, ez a szerelem érzése. – szögezte le a kertész.
- Nem, itt nem csak a szerelem érzéséről van szó! – emelte fel hangját a virág. Éreztem én már máskor is azt a fojtogató, lángoló érzést kesze- kusza száraimban, ezt könnyű elfelejteni… - legyintett határozottan. – De, amikor éjszakáimat könnyű álom édesíti, és nyugodtan kelek fel a reggeli órákban, az számomra a legnagyobb élmény. A bizalom érzése, mellyel megajándékozott engem aznap, hogy ideültetett.
A kertész csöndben hallgatott. A fémes tárgy ismét mélyebbre csúszott zsebében.
- Ő egy igazán különleges rózsa, aki nem csak, hogy tiszta szívéből szeret, de meg is gyógyította a sérült, fekete lelkemet. – fordult a mellette terebélyesedő rózsafiúhoz- Ezért örökké hálás leszek! – suttogta neki szerelmesen.
- A szerelem gyötrelmes élménye lehet életünknek, ha nem párosul hozzá bizalom. - folytatta a rózsahölgy - Hiszen oly kevés a különbség gyűlölet és szeretet között, hogy sokszor össze is keverjük a kettőt. – mosolygott a növény.
Az öregember ráncos arcizmai között erőltetett mosolyra húzta száját. Egyszerű, mindennapi érzések jutottak eszébe, melyekre emberi mivoltából fakadóan soha nem fektetett nagy hangsúlyt. Dühösen gondolt most vissza régi főnökére, aki fontosabbnak tartja a pénz folytonos üldözését, mint lánya felköszöntését. Dühös volt az összes emberre, amiért nem úgy gondolkoznak, mint a rózsák népe. Dühös is volt, és irigyelte is ezektől az egyszerű teremtményektől a boldog, gondtalan életet.
Lassan felegyenesedett- térdei meg-megroppantak - majd megjegyezte:
- Köszönöm a beszélgetést!
Hirtelen hangos motorzúgás ütötte meg a fülét. A ház előtti kerítésen kívül egy 14 éves forma, rózsaszín, felnyírt hajú lányt pillantott meg, ahogy felpattan sokkal idősebb szegecselt, bőr mellényes fiúja mögé. Bukósisakja mögül szánalommal nézett a kertészre.
Az öregember ökölbeszorított kézzel állt pár percig, majd belenyúlt zsebének mélyébe, ahova a metszőollót rejtette. Gyors és határozott mozdulattal lenyisszantotta helyéről a vörös rózsát, majd magával vitte.
A felesége még soha nem kapott ennél szebb virágot tőle…
Clio
2009-11-03
...and the show must go on.
Teltek-múltak az évek a különböző, szemet gyönyörködtető virágokkal teli kertben. A hortenziák ugyanolyan vehemenciával fogadtak minden vízcseppet, ami eléjük hullott, az orchideák mit sem változtattak lenéző modorukon, és- bár legyen szó itt évtizedekről- az árvácskák is megmaradtak a maguk gyámoltalan formájában.
Az idő lassú múlása egyedül a kertész vonásait változtatta meg. Szemei körül mély barázdák képében sújtott le az öregedés. Haja oly fehér volt, akár a kertbe hullott friss, ropogós hó, melyen ezen a zord, téli reggelen sétált.
Lassú léptekkel szelte át a területet, melyre már rég tette be a lábát. Barna szövetkabátján apró hópelyhek járták haláltáncukat tudván, hogy a napsütötte reggel számukra végzetes hírekkel szolgál.
- Lassan itt a tavasz…- mormolta magában az öregember, ahogy hátrakulcsolt kézzel, komótos tempóban bandukolt a kedvenc virágai felé. Szívét óriási teher nyomta ezekben a verőfényes, friss délelőtti percekben.
A kardvirágok szúrós tekintettel nézték a jövevényt, aki jól tudta, hogy az aggályoskodó növények alaposan végigmérik minden léptét.
Megérkezett a célhoz. Az óriási, terebélyes bokrok lakosai szorosan egymáshoz bújva aludtak. A nap váratlan látogatása bizonyára kellemes álmot hozott mindannyijuknak.
A vén kertész halk, tompa köhögéssel tudatta jöttét. Épp csak annyi hang jött ki a torkán, hogy a mindig éber Úr feleszméljen rá. Az öreg tudta jól, hogy kell bánni a rózsák legnagyobb tekintélyével. Mély, tiszteletteljes hajlással kért engedélyt a területükre való belépéshez.
A rózsák ura lustán bólintott a régóta ismert alaknak, majd újból álomba zuhant.
A kertész óvatosan bentebb ment.
Bár a jóváhagyást megkapta behatolásához, tudta jól, hogy bármikor érheti véletlen szúrás, enyhén rágalmazó fenyegetés a gorombábbik fajtársaktól. Tudta, hiszen saját bőrén tapasztalta a bő vérrel, enyhe duzzanattal és csípő fájdalommal vegyes tünetekkel járó sérülést.
Végül megérkezett a kiszemelt bokorhoz. Két, tündöklően vörös rózsa pihent meg rajta szorosan egymásba gabalyodva.
- Rég találkoztunk… - szólalt meg a kertész.
A buja álmokból felriadó szerelmespár lassú mozdulatokkal egyenesedett fel, hogy szemügyre vehessék előttük térdeplő barátjukat.
- Miért jöttél, ember? – kérdezte a vörös úrfi.
A rózsák népe mindig is intelligensebbnek és jobb emberismerőnek bizonyult, mint bármely más növény.
Az öreg kertészt, bár szerették, rég nem látták, és tudták, hogy öntöző kannája nélkül csak rossz hírekkel szolgál.
- Sajnos rossz hírem van számotokra, barátaim… – kezdte szomorú hangon a kertész, miközben egyik kezével belenyúlt nadrágzsebébe.
- Miért nem Ön hordja nekünk a vizet nap, mint nap?- vágott közbe vékony, magas hangon a rózsahölgy.
Az öregember ráncos ajkai még nyitva voltak, hogy befejezze előző mondatát. Pár másodperces szünet után nyelt egyet, megnyalta kiszáradt ajkait és válaszolt a virág kérdésére.
- Sajnos az én kétkezi munkám már nem minősül olyan hatékonynak, mint annak idején.
- Ezt hogy érti? – tette fel a következő kérdést lankadatlan figyelemmel a virág.
- Egyszerűen csak… leváltottak egy, a személyemnél korszerűbb locsoló berendezésre.
A kertész zavartan turkálni kezdett zsebében.
- Nem teljesen világos… - csóválta fejét a rózsahölgy- Ön mindig is kifogástalanul végezte a munkáját. De most, hogy leváltották, vízkő és vegyszer ízű az italunk. Néha már belekóstolni sincs kedvem… - panaszolta.
- Én is sajnálom, hogy így alakult…
- Robert! Jöjjön csak be bátran! – a méregdrága öltöny középkorú tulajdonosa harsányan szólította meg az iroda ajtaja előtt gubbasztó öregembert.
Utóbbi lassú, bizonytalan léptekkel hatolt be a mahagóni ajtón, melyet vigyázva csukott be maga után.
- Urasága hivatott… - hajolt meg udvariasan a vénség. Ahogy újra felegyenesedett, halk ropogásokat érzett gerincén.
- Eljárt ám maga fölött az idő!- kezdett bele megalázóan hangosan a többemeletes fellegvár ura. A kevésbé fontos beszélgetés kategóriájába sorolt időtöltés eljöttével megengedhette magának, hogy lábát feltegye óriási asztalára és rágyújtson egy szivarra. Többi dohányát lassan visszacsúsztatta öltönyének egyik mellékzsebébe.
- Tisztelettel megjegyezném, nem vagyok süket. – szólalt fel az öregember.
- Hát persze, hogy nem az. – folytatta ugyanolyan hangerővel az uraság. – Soha, semmi baj nem volt a hallásával, kedves Rupert, de ki tudja, mi történt azalatt a 20 évben…
- 16! – vágott közbe a vendég.
- Hát persze… Szóval, mióta nem dolgozik nekem. Jut is eszembe, miért is mondott le a házam kertjének ápolásáról?
- Ön menesztett el Uram. A locsoló berendezés mellett az egyéb teendőket már a becses neje is el tudta végezni.
- Hát persze, pontosan így volt. Szóval, először is, elnézést szeretnék öntől kérni, hogy felrángattam ide a 46. emeletre, csak tudja, alig jutok mostanában haza, így kénytelen voltam ide hívatni.
- Megértem… - hazudott a kertész.
- Nos, ennek látja, örülök. Gyorsan a lényegre is térek: lenne Önnek egy testhezálló feladatom, természetesen egy kis zsebpénz fejében. – vigyorgott gúnyosan a férfi. – Nem tudom, emlékszik-e még a lányomra, Leilára?!
- Valószínűleg, akkor már nem dolgoztam önöknek.
- Hát persze, hiszen már 20 éve eltávozott tőlünk.
- 16… - jegyezte meg halkan az öregember.
- Nos, szeretett lányom 12. születésnapján sajnos nem tudok otthon lenni, így magát kérném meg rá, hogy a legszebb rózsánk kíséretében kívánjon a nevemben is boldog születésnapot az én kis hercegnőmnek.
- Miért nem a kedves nejét kéri meg?
- Sajnos, neki sincs ideje rá, hogy megvárja Leila ébredésének időpontját és persze, nem is tudná olyan nagy gonddal kiválasztani a legszebb rózsát a kertből, mint maga. Ha jól emlékszem, a rózsáimat különösen jól ismerte…
- Jól emlékszik…
- No látja! – kiáltott fel az eddigieknél is hangosabban az irodaház gazdag tulajdonosa – Menni fog ez könnyen! Tehát, holnap pontban reggel legyen ott a házamban a legszebb rózsámmal és várjon, ameddig a lányom fel nem kel. Utána haza mehet. A pénzt a sofőröm még délután átviszi önnek. 5 dollár megfelel, ugye? Tudja… beütött a gazdasági válság az országunkban… - szabadkozott a 400 dolláros cipő tulajdonosa.
- Azt én is látom…- mormogta halkan a kertész.
- Hát, akkor meg is egyeztünk. Kérem, most fáradjon el innen, fontos ügyfélt várok. – zárta le a beszélgetést az uraság, miközben erőteljes mozdulatokkal nyomkodta el félig elszívott kubai szivarját a hozzá közel eső hamutálak egyikébe.
A kertész zavarában jobbnak látta, ha visszatér az eredeti témához.
- Szóval, - újból lenyúlt a zsebe mélyéig- igazság szerint hozzád jöttem vöröslő barátom.
- Valóban? Nos, miben állhatok a fajtád szolgálatára?- kérdezte tiszteletteljesen a virágfiú.
- Először is emlékeztetni szeretnélek titeket arra a régi esetre, amikor a kérésed ellenére, kedves hölgyem – fordult vissza a rózsalányhoz- megadtam neked a lehetőséget egy új élet kezdetére azáltal, hogy ide ültettelek, megszabadítva attól a réges-rég kivágott, csalóka csavarfűztől.
A két rózsa értetlenül egymásra nézett. A kertész újból megköszörülte torkát.
- Igen-igen, számítottam rá, hogy nem fogtok emlékezni az esetre. Nos, ami az igazat illeti, te, kedves vörös uraság, kértél meg rá, hogy a fűz alatt növekvő, sejtelmes virágot hozzam el neked. Megkértél, hiszen beleszerettél a titokzatos növénybe…
A rózsák szótlanul hallgatták, ahogy az öreg feleleveníti a sok évvel ezelőtt történteket.
- …és ekkor, amikor megbizonyosodtál róla, hogy tényleg ő az, akit a sors neked rendelt, így köszönted meg felém: „Legyen bármikor, bármiféle óhajod, én ígérem, hogy egyszer az életben megteszek bármit, amit tőlem kérsz”. – A kertész lassan húzta elő a tárgyat zsebéből, mely fémesen csillogott a nap sugaraiban.
- Már emlékszem azokra az időkre. – merengett a rózsahölgy. – Oly szomorú és elveszett voltam. A rossz emlékeket, tudja - szegezte tekintetét a vénemberre- könnyen elfelejtjük, ha ennyi jó élmény ér minket utána.
A kertész egyszeriben megdermedt. Szerette és tisztelte ezeket a növényeket. Igazán nagyra becsülte hatalmas tudásukat és bölcsességüket, de azt, hogy a rózsáknak „élményei” legyenek, nehezen tudta elképzelni.
A házasság, mely sok-sok évtizeddel ezelőtt köttetett feleségével, az első unoka születésének pillanata, vagy a lányának előléptetési ünnepsége… Mind-mind nagyszerű élmények. Mégis, miféle hasonló momentumok érhetnek egy rózsát gyötrelmesen hosszú és egyhangú élete során?
- Tisztelettel megkérdezném, miféle élményekre gondol, szépséges virághölgy?- a fémes tárgy félúton megállt a kezében, ahogy a választ várta.
- Mifélékre? – hökkent meg a vöröslő tünemény- Az első, napsütötte délutánomra, az első, nyugodt éjszakámra. A megismerkedésre, ami megváltoztatta az életemet.
- Igen, ez a szerelem érzése. – szögezte le a kertész.
- Nem, itt nem csak a szerelem érzéséről van szó! – emelte fel hangját a virág. Éreztem én már máskor is azt a fojtogató, lángoló érzést kesze- kusza száraimban, ezt könnyű elfelejteni… - legyintett határozottan. – De, amikor éjszakáimat könnyű álom édesíti, és nyugodtan kelek fel a reggeli órákban, az számomra a legnagyobb élmény. A bizalom érzése, mellyel megajándékozott engem aznap, hogy ideültetett.
A kertész csöndben hallgatott. A fémes tárgy ismét mélyebbre csúszott zsebében.
- Ő egy igazán különleges rózsa, aki nem csak, hogy tiszta szívéből szeret, de meg is gyógyította a sérült, fekete lelkemet. – fordult a mellette terebélyesedő rózsafiúhoz- Ezért örökké hálás leszek! – suttogta neki szerelmesen.
- A szerelem gyötrelmes élménye lehet életünknek, ha nem párosul hozzá bizalom. - folytatta a rózsahölgy - Hiszen oly kevés a különbség gyűlölet és szeretet között, hogy sokszor össze is keverjük a kettőt. – mosolygott a növény.
Az öregember ráncos arcizmai között erőltetett mosolyra húzta száját. Egyszerű, mindennapi érzések jutottak eszébe, melyekre emberi mivoltából fakadóan soha nem fektetett nagy hangsúlyt. Dühösen gondolt most vissza régi főnökére, aki fontosabbnak tartja a pénz folytonos üldözését, mint lánya felköszöntését. Dühös volt az összes emberre, amiért nem úgy gondolkoznak, mint a rózsák népe. Dühös is volt, és irigyelte is ezektől az egyszerű teremtményektől a boldog, gondtalan életet.
Lassan felegyenesedett- térdei meg-megroppantak - majd megjegyezte:
- Köszönöm a beszélgetést!
Hirtelen hangos motorzúgás ütötte meg a fülét. A ház előtti kerítésen kívül egy 14 éves forma, rózsaszín, felnyírt hajú lányt pillantott meg, ahogy felpattan sokkal idősebb szegecselt, bőr mellényes fiúja mögé. Bukósisakja mögül szánalommal nézett a kertészre.
Az öregember ökölbeszorított kézzel állt pár percig, majd belenyúlt zsebének mélyébe, ahova a metszőollót rejtette. Gyors és határozott mozdulattal lenyisszantotta helyéről a vörös rózsát, majd magával vitte.
A felesége még soha nem kapott ennél szebb virágot tőle…
Clio
2009-11-03
...and the show must go on.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)