Na és?

- Nos, akkor hozzám jössz feleségül?

- Dehogy megyek!

- Miért nem?

- Mert egy kurva vagyok!

- Na és?

- Mit nem értesz ezen? Pénzért árulom a testemet!

- Ezt tudom… de ettől még miért ne vehetnélek feleségül?

- Mert te más vagy. Gazdag, jól nevelt, jól iskolázott, menő járgánnyal, luxuslakással. A magadfajták nem szoktak hozzám hasonlókba beleszeretni.

- Én másképp látom…

- Hogyhogy?

- Szerintem nagyon is sokban hasonlítunk…

*a kurva felnevet*

- Hiába nevetsz… Tudom, amit tudok…

- És mit tudsz?

- Szörnyűségeket…

- Miről?

- Inkább kiről.

- Akkor kiről?

- Magamról…

- Nocsak… Mesélj!

- Amíg te a testedet árulod, én a lelkemmel teszem ugyanezt.

- Hogy érted?

- Hazudok… Pénzért…

- Kinek?

- Az teljesen mindegy… Hazudok én a világnak is, ha jól megfizetik.

- Na jó, de te mindezt azért teszed, hogy legyen miből megélned.

- Miért, talán te nem ezért fekszel le idegenekkel?

- De…

- Na látod… Mégse különbözünk olyan sokban. Te elhiteted a férfiakkal, amit akarnak. Titokban tartod a hazugságaikat, hogy csalják a feleségüket, elárulják családjukat. Mérget csepegtetsz a fülükbe, édes szavakat suttogsz és hagyod, hogy elfelejtsék mindazt, amiért idáig küzdöttek, szenvedtek. Egy röpke pillanat az egész, mi alatt megtisztítod a lelküket, de a gyönyör garantáltan jobbá teszi az életüket. Miért is szégyelled magad?

- Sose szégyelltem, csak te…

- Én a világgal hitetem el, amit hallani akarnak. Titokban tartom a hazugságokat, amelyektől életek mennek majd tönkre, házak tűnnek el, gyermekek költöznek szűk kis dobozokba az utak mentén. Mérget csepegtetek az emberek fülébe és hagyom, hogy vakok és süketek legyenek. Egy röpke pillanat az egész, ameddig átmosom a fejüket, de egy életen át vezekelhetek érte. Még mindig irigyelsz?

- Nem…

- Látod… Hiába a gazdagság, a jól neveltség, az iskola, az autó, a luxuspalota. Mind hiába...

- Már értem.

- Mit értesz?

- Mindent. Azt hiszem, szeretlek.

- És leszel a feleségem?

- Soha, és semmi pénzért sem.

Clio
2009-03-22

...and the show must go on.

A szem

...és csókok csattognak, csattok pattognak és csak úgy vibrál körülöttük a levegő. Minden oly csodálatos. A lány nézi a fiút, a fiú visszanéz rá. Más van a szemükben. Teljesen más. Ilyenkor a szerelmes ember nem keresi a válaszokat... reméli a legjobbat, a legszebbet és inkább megvakul. Szó szerint vak a szerelem.

Mert a lány homályosan látja a fiút.

...és hirtelen jön a szédülés, a pörgés, a repülés, majd a fiú egyre halványabb, már-már nem is látni őt... eltűnik lassan a szem elől.

Az álomnak vége, a szem lassan felnyílik.

Először csak egész vékony résnyire engedi beszűrődni a fényt. Ez a pillanat a legkellemetlenebb; ilyenkor az ember könnyen elcsábul, és visszazuhan az álmaiba.

A lány most, régóta először nem enged az édes kísértésnek, a gyengéd álmosságnak... Ehelyett összeszorítja fogait és szembeszáll a bántó napfénnyel. Hagyja, hogy az mind kellemetlenebbül behatoljon látó szögébe, sértve ezzel a pupillát, mely ilyenkor a lehető leggyorsabban próbál a kellemes méretre összeszűkülni.

A fájdalom, a kellemetlen érzés sokszor könnyeket szül... mégis... szenvedésünk árán másodpercek töredéke alatt megvilágosodik a tér, ahol fekszünk, a környezet, amiben élünk, és a világ, ami értünk van, ami nekünk készült.

A világ, amelyet- ha végleg felnyílik a szemünk- kedvünk szerint formálhatunk szebbé és izgalmasabbá.


Clio
2009-03-21

...and the show must go on.

Hogy hívják?

Milyen szerencse, hogy képesek vagyunk beszélni, kommunikálni egymással. Talán nem is sejtjük, mekkora érték a nyelv; az, hogy szavakba tudjuk önteni érzéseinket, gondolatainkat. Vajon mi lenne velünk, ha nem tudnánk kifejezni, hogy valami fáj, vagy ha valamire szomjazunk, vagy egyszerűen csak megéheztünk? Szavak nélkül hogyan jeleznénk, ha gyűlölünk, ha megvetünk, ha kedvelünk, ha szeretünk…?

Hatalmas kincs a nyelv. Legyen szó akár izoláló nyelvről, mint a kínai, akár flektáló nyelvről, mint az angol, vagy agglutináló nyelvről, mint a magyar…

Minden embernek joga van szavakba foglalnia, ha elvesztette a kedvenc nyakláncát, ha késve tud csak a megbeszélt helyszínre érkezni, vagy ha kijevi csirkemellet szeretne rendelni ebédre. Spanyolul is szerethetsz, görögül is veszekedhetsz, olaszul is könyöröghetsz.

Mégis… Miért van az, hogy nincs mindenre szó? Évezredekkel ezelőtt ősatyáink miért nem találták meg mindenre a megfelelő kifejezést?

Azt hogy hívják, amikor a Hold még nem elég kövér ahhoz, hogy megvilágítsa az éjjeleket, de nem is olyan vékony, hogy mosolyogjon tőle az ég fekete tengere?

Azt hogy hívják, amikor karácsony reggelén kinyílik az első ibolya kint, a hólepte kertben?

Azt hogy hívják, amikor valami annyira édes, hogy beleszédülünk az ízébe?

Azt hogy hívják, amikor a világ legszebb éneke is fülsértően zúg a fülünkben?

Azt hogy hívják, ha szinte belefájdul az oldalad, annyit gondolsz egy régi emlékre?

...és azt hogy hívják, ha valaki több, mint barát, de mégse mered azt mondani, hogy szereted?

Ezekre miért nincsenek szavak?

Clio

2009-03-01