A fekete rózsa

Ezen a szép, napsütötte reggelen is ugyanazt az utat tette meg a kertész, amit már több éve minden nap. Először a, szinte megkülönbözhetetlenségig hasonlító hortenziák népes táboránál állt meg. Amint odaért, a kiéhezett növények sután elkezdték nyújtogatni egyforma, tömzsi nyakukat az éltető víz felé.

Másodszor a magasra nyúló, nemes orchideák földjét öntözte meg. Pár percet elidőzött árnyékuk alatt, míg végül megunta lenéző modorukat, és tovább folytatta útját.

A harmadik megállója az árvácskák területére esett. Mint mindig, azok most is egymás szirmaiba kapaszkodtak ijedtükbe, amikor magas jótevőjüket meglátták. A kertész már nem lepődött meg ezen… Csupán szelíden elmosolyodott, és megöntözte a félénk teremtéseket.

Ezután az örökké türelmetlen és aggályokkal teli kardvirágokra került sor. Azok már messziről kémlelték szúrós tekintettel a jövevényt, kinek jócselekedetét hálátlan mohósággal viszonozták.

Végül megérkezett a rózsákhoz… Ők voltak a kedvencei. Szépségük, szelídségük, ám határozott egyéniségük minden virág fölé helyezte őket.
A kertész tudta, miután bevégezte utolsó feladatát, az ő földjükön bátran elfeküdhet. Tiszteletteljesen biccentett a rózsák ura felé, majd lassan ereszkedve befeküdt vigyázó sokaságuk közé. Mikor már épp menni készült, az egyik rózsa váratlanul megszólította:

- Ember, te olyan erősnek tűnsz, és okosnak. Mond, tudnál nekem segíteni?- kérdezte határozottan.
- Nos, hát az attól függ, mit óhajt kegyed- válaszolt a kertész, nem kis meglepettséggel hangjában.
- Látja azt a fekete rózsát ott, annak a fának a tövében?- biccentett fejével messzire.

A kertész résnyire nyitott szemmel kémlelt a távolba.

- Igen, azt hiszem, látom.
- Nos, én azt hiszem, beleszerettem - mondta rezzenéstelen hangon, magabiztosan a szépséges virág.
- Beleszeretett?- kérdezett vissza a kertész.
- Igen, szinte biztos vagyok benne. Szeretném hát, hogy odamenjen és idehozza őt nekem.

Így hát lassan, nehézkesen talpra állt az ember, és elindult a fa irányába, ahol a fekete rózsát látni vélte.

Ahogy közelebb ért, egyre jobban ki tudta venni a furcsa virág alakját. Koromfekete feje szomorúságot és kiábrándultságot sugárzott. Tüskéi oly kopottnak és elhasználtnak tűntek a derengő fényben, hogy azok már bizonyosan semmiféle önvédelemre nem szolgálhattak. Egyik levele alázattal szorította a föléje tornyosuló, terebélyes, ám mégis fiatal fa törzsét.

- Miért vagy te ilyen szomorú, fekete rózsa?- kérdezte sajnálkozva a kertész.
- Azért, mert nem tudok elszakadni innen…- válaszolt halkan, félénken.
- Hogyhogy nem tudsz? Nem engednek talán?- értetlenkedett tovább az ember.
- Igen is-nem is. Talán csak attól félek, hogy senkit nem fogok ennél a fánál jobban szeretni. Így aztán félek elszakadni tőle. - felelt siránkozva a rózsa.

A kertész alaposan végignézett a fán. Erős törzséből gyengéd ágak nőttek szerte-szét. Levelei bohém táncot lejtettek a fuvallattal, mely sokszor megcirógatta, ha éppen arra járt. Látszólag nem érdekelte a rózsa jelenléte, de miután alaposan kimulatozta magát a széllel, mindig lenézett egy pillanatra, hogy a virág hollétét felmérje.

- Szereted őt?- kérdezte a kertész a rózsát.
- Szeretem, amikor árnyékot ad a tűző nap elől. Szeretem, amikor megvéd a zuhogó esőtől. Szeretem, amikor egy-egy levelét leküldi mellém, hogy éjszaka ne fázzak és szeretem, mert mindig itt marad, örökre itt lesz nekem. Úgy hiszem, mindörökre.
- Értem. Szóval szereted. De akkor miért nem vagy boldog?- szólt ismét a kertész.
- Nem tudom és magam sem értem. Egyszerűen, belém költözött a félelem, és úgy érzem, többé már nem ereszt el. –mormolta halkan a rózsa.
- Nos, én tudok innen nem messze egy helyet, ahol biztosan szeretnének és megbecsülnének téged, talán még jobban is, mint ahogyan ez a virgonc, ifjú fa.
- Nem lehet, nem mehetek…- szomorkodott tovább a rózsa.
- Miért nem?
- Mert fekete vagyok… Nem olyan, mint a többi. Bennem csak a múló szeszélyt látják. A nem hétköznapi szépséget, melyet aztán eltaszíthatnak, mondván, hogy más, mint a többi… és én csak tovább sírnék és menekülnék a fény elől, ahol kevésbé látják a hiányosságot, melyet az élet maga lehelt belém.
- Lehet… de ha soha nem próbálod meg, ha soha nem szakadsz el ettől a fától, örökre bánni fogod, hogy amikor lett volna rá lehetőséged és változtathattál volna az életeden, te elszalasztottad azt. –mondta a kertész, majd lassan megközelítette a fekete virágot. – Hidd el, én csak segíteni akarok neked!- suttogta egész halkan.

A rózsa nem szólt semmit.
A kertész ujjai lágyan a virág szára köré csavarodtak, majd finoman húzni kezdte azt.

- Nos, hát velem jössz? –kérdezte utoljára.

A rózsa nem válaszolt, csak lassan, remegve elengedte magát és hagyta, hogy a föld szorítása végre megszűnjön körülötte.

A levegőben lebegett. Oly könnyűnek, oly kecsesnek érezte magát, mint még soha. Nem is nézett szét mindaddig, amíg újra köré nem zárult egy valamivel puhább, barátságosabb közeg.

Megérkezett…

Nehezen szokta meg a napfényt. Már úgy hozzá szokott az árnyékhoz, hogy el is felejtette, milyen érzés ez… és a friss víz, amelyet még épp, hogy nem ittak fel teljesen mellette tornyosuló társai…
Mindazok, amelyektől a fa megvédte ez idáig, most oly jól estek neki.

Félve oldalra nézett és legnagyobb meglepetésére egy ugyanolyan, tűzpiros rózsa meredt vissza rá, mint amilyen ő maga. Ugyanolyan… Tűzpiros…

És ettől a pillanattól kezdve mindörökre elfelejtette, hogy őt valaha is feketének látták a fa árnyékában.





Clio
2008-12-25