Hogy hívják?

Milyen szerencse, hogy képesek vagyunk beszélni, kommunikálni egymással. Talán nem is sejtjük, mekkora érték a nyelv; az, hogy szavakba tudjuk önteni érzéseinket, gondolatainkat. Vajon mi lenne velünk, ha nem tudnánk kifejezni, hogy valami fáj, vagy ha valamire szomjazunk, vagy egyszerűen csak megéheztünk? Szavak nélkül hogyan jeleznénk, ha gyűlölünk, ha megvetünk, ha kedvelünk, ha szeretünk…?

Hatalmas kincs a nyelv. Legyen szó akár izoláló nyelvről, mint a kínai, akár flektáló nyelvről, mint az angol, vagy agglutináló nyelvről, mint a magyar…

Minden embernek joga van szavakba foglalnia, ha elvesztette a kedvenc nyakláncát, ha késve tud csak a megbeszélt helyszínre érkezni, vagy ha kijevi csirkemellet szeretne rendelni ebédre. Spanyolul is szerethetsz, görögül is veszekedhetsz, olaszul is könyöröghetsz.

Mégis… Miért van az, hogy nincs mindenre szó? Évezredekkel ezelőtt ősatyáink miért nem találták meg mindenre a megfelelő kifejezést?

Azt hogy hívják, amikor a Hold még nem elég kövér ahhoz, hogy megvilágítsa az éjjeleket, de nem is olyan vékony, hogy mosolyogjon tőle az ég fekete tengere?

Azt hogy hívják, amikor karácsony reggelén kinyílik az első ibolya kint, a hólepte kertben?

Azt hogy hívják, amikor valami annyira édes, hogy beleszédülünk az ízébe?

Azt hogy hívják, amikor a világ legszebb éneke is fülsértően zúg a fülünkben?

Azt hogy hívják, ha szinte belefájdul az oldalad, annyit gondolsz egy régi emlékre?

...és azt hogy hívják, ha valaki több, mint barát, de mégse mered azt mondani, hogy szereted?

Ezekre miért nincsenek szavak?

Clio

2009-03-01