A Szabadulóművész

A ma este másnak ígérkezett, mint a többi. Ezt már akkor érezte a lány, amikor az öltözőben várt sorára. Reszketve ült a padon és csöndben fülelt. A közönség üdvrivalgásából próbálta kitalálni, hányadán áll most a show.
- És most következik az igazi kígyónyelvű, aki megbűvöli a félelmetes kobrát…
Még bőven volt ideje.
Valójában az élet értelmére próbált rájönni már napok óta. Azon gondolkozott: vajon miért van ennyi akadálya az emberi boldogságnak?
Súlyos bírálatokat rótt ki magában társadalmának képviselőire.

A pénz igenis boldogít. Hogy miért? Azért, mert olyan szükségletek megvásárlására alkalmas, mint az étel, az ital, a meleg, egészséges higiénia stb. Ezek nélkül az ember szenved: boldogtalan.
Az, hogy nekünk mindezekből már vannak drágább, vagy akár luxus kiviteleink is, az tulajdonképpen csak minket mulattat. Megmutathatjuk, hogy nekünk több pénzünk van, így több boldogságot vehetünk magunknak. Hiszen ami drágább, az akkor –a logika legalábbis azt diktálná- több boldogságot ad.
Chanel, Louis Vuitton, Dolce & Gabbana…
A gyakorlatban ez csupán ideig-óráig működik.
Például: egy hölgy nagyon örült neki, amikor először kapott swarovski fülbevalót szerelmétől. Jobban örült ennek, mintha az utcai bizsu-kereskedő ékszerét találta volna az ajándék dobozkában, így a fentebb felállított egyenlet itt tökéletesen működött.
Ám később minden elromlott… Elkényelmesedett a sok drága ajándék láttán és már nem is lelete örömét bennük. Azonban megengedte magának azt a luxust, hogy rá se nézzen az utcai bizsus készletére, hiszen ő már olyan nővé cseperedett, akinek swarovski-ja van, nem pedig bóvlija. Ő már „valaki”.
De valójában, ér ő ettől valamit?

A pénz nem boldogít. Hogy miért nem? Azért, mert az ember nem hisz ebben.
Kicsit egyszerűbben fogalmazva: úgy vagyunk vele, hogy mindent meg lehet venni. Főleg a boldogságot. Csak a boldogságot.
Ennek megfelelően jó magasra tesszük a lécet: bele kerülünk egy ördögi körforgásba, melynek a középpontjában hatalmas pénzhegyek hevernek. Mi pedig futunk utána egészen halálunk napjáig. Bevételünket elköltjük minden jóra, amit a nagykönyv előír, és várjuk az eredményt. Az persze nem jön, vagy ha jön is, nem olyan mértékben, mint ahogyan mi azt megálmodtuk. Ennek következtében kiégünk és már utáljuk ezt az egész körforgást, azonban nincs mit tenni: olyan régóta szaladgál itt mindenki, hogy a visszafelé vezető utat képtelenség megtalálni.
Így aztán egy megoldás maradt: olyan utat kell találnunk a „nem-boldogító” pénz felé, ami boldogít. A többiek között szaladva kell meglelnünk életünk értelmét.


A lány tehát erre jutott. Neki már csak egy problémája adódott: nem volt elég pénze arra, hogy megvalósítsa az álmait. Ez az új generáció betegsége.
Ő azon szerencsétlenül járt emberek egyike, akik annak érdekében, hogy a társadalomnak megfeleljenek, fel kell, hogy áldozzák boldogságuk egy részét. Nem azért, mert a későbbiekben, amikor hozzájutottak a szükséges tudáshoz, nem lesznek képesek elhelyezkedni a munkaerő-piacon... Azért, mert olyan álomba ringatják magukat, amihez csupán a tehetségük szükséges, idő, szerencse és pénz, de papír nem.
A társadalmi elvárások szerint azonban neki most diploma kell, a diplomához városba költözni kell, a városban lakáshoz tőke kell, a tőkéhez munka kell, a munkához idő kell, a szabad időben pedig tanulni kell. Idő és pénz együtt csinál belőle hülyét. Az idő pedig- maga a- pénz.
Mégis, annak ellenére, hogy a lánynak igazán volt oka haragudnia a pénz/idő-re, most mindennél jobban örült volna neki.
A pénz igenis boldogít…
- És most következzen az elbűvölő lány, aki egy igazi Szabadulóművész!
A lány felállt. Kisétált a színpadra és alázatosan meghajolt a közönségnek. Határozott léptekkel a mellette tornyosuló víztartály mögé ment és megragadta a kitámasztott létrát. Óvatosan felmászott rajta, míg végül csupán egy lépés maradt hátra. Pár másodpercig gondolataiba mélyedve meredt a, még háborítatlan vízfelszínre, majd nyelt egyet és elmerült benne.
A kezei nem voltak megkötözve, de csalni sem szeretett volna, így aztán erős, fiatal karjaival tehetetlenül csapkodott a több tonnás víztartályban, míg nem a közönség előtt fulladt meg.
Az emberek rémülten nézték végig a z egészet, de nem avatkoztak be. Amikor a lány haláltusájának végéhez ért, egy hátul ülő, ballonkabátos, Lacoste cipőt hordó, öltönynadrágos idősebb férfi ritmusra elkezdte összeütni tenyerét, melyhez tartozó ujjak mindegyikén egy-egy arany gyűrű remegett meg.
A közönség szerényen utánozta, majd percek múlásával a tapsvihar egyre hangosabbá és határozottabbá erősödött fel.


„Ha igaz a mondás, a busmanok a világ leggondtalanabb, legboldogabb emberei, hiszen nincsen semmijük sem.”

Clio
2012-01-04


...and the show must go on.