Láz

Azokra a napokra gondolok, amikor megismerkedtünk. Az első pillantások, gondolataink a másikról, hiedelmek. Hol hamisak, hol helytállóak. Az a rengeteg elvesztegetett nap, amit együtt tölthettünk volna, mégsem tettük.
Két szégyellős gyermek: egy fiú, aki meghúzza a kislány haját; egy kislány, aki puszit nyom a fiú arcára, majd elszalad.
Érzem, hogy testem minden porcikája remeg és takaró után kiált. Nyakamba húzom a paplanomat; épp csak az orrom lóg ki, hogy levegőhöz jussak.
A boldogság, amikor felismered magadban a szerelmet. Pusztán emlékeid sűrűjében úszva képes vagy mosolyra húzni a szádat.
Tudom, hogy a szapora szívverésem nem normális. Szinte ki akar ugrani a helyéről. Nem hagy békén. Piszkál, hogy „Kelj már fel, ne lazsálj! Induljunk!” Majd az ágyamból kilépve, az első lépés után rám szól „Hékás, nem engedlek járni! Heveredj csak vissza!”
Az őszinte szeretetet sugárzó tekinteted. Semmi hátsó szándék, semmi rosszakarat.
Apró képek a múltból: összefonódó kezek, csókok a homlokomon, az első reggeli érintésed… Sose tudod, mennyire jelentőségteljesek, ameddig el nem veszíted őket.
Szinte nyelem a levegőt körülöttem. Meg kell, hogy igyak két deci vizet. Legalább… Hosszú az út a poharamig és amikor végül elérem, remegő kezem elejti; darabjaira törik.
Verejték és könnycsepp egyszerre húz csíkot az arcomon.
Minden úgy megváltozott. Érdektelenség és megszokás alkotta napok…
Még ha a füled süket is volt, puszta látványod elvakított. Elég voltál ott és akkor. Én nem voltam elég neked. Éreztem. Még mennyire, hogy éreztem.
Minden olyan forró lett hirtelen. Ledobom a takarót. Szédülök, bár tart az ágy. Meddig lehet ezt kibírni? Hallom, valaki mozgolódik a szomszéd szobában. Valószínűleg ő sem tud aludni a szívverésemtől.
Nem érdekel, hogy már nem érdekellek! Melletted akarok lenni, veled! Csak hogy újra foghassam a kezedet, hogy megcsókolhassam a homlokodat és biztos lehessek benne: amikor felkelek, megérinthetlek titokban.

Diagnózis: szerelmi bánat.


2010-10-15
Clio

...and the show must go on.